Főkép

Szerencsére korábban már találkoztam Jonas Jonasson élénk fantáziájával Az analfabéta, aki tudott számolni című regényében, így ezúttal nem ért sokként a stílusa. Emlékszem, annak idején kissé idegenkedtem tőle, de most úgy álltam neki, hogy sejtettem, mire számíthatok. És hogy pontosan mire is? Rengeteg humorra, képtelen történetekre, hatalmas fordulatokra és elképesztő karakterekre. Nem kellett csalódnom, pontosan ebben a sorrendben meg is kaptam mindet.

 

A szerző valamiért nem szereti a rövid címeket, a borító nagy részét hagyományosan a szöveg foglalja el. Egyszerűen képtelenség elmenni a könyvei mellett úgy, hogy az ember szeme ne akadna fenn rajtuk, ritkán látni ilyen kis helyen ekkora betűtengert. (Csak halkan megjegyzem, hogy az eredeti borító megint sokkal kifejezőbb és humorosabb lett, mint a magyar verzió.) Persze nemcsak emiatt különbözik a kortársaitól, hanem mert képtelen komolyan venni az életet. Nem akar világot megváltani, útmutatást adni, bölcsességeket elhinteni, újfajta narratívákkal kísérletezni. Valójában nem ígér sokat, de azt betartja: néhány óra önfeledt szórakozást garantál. Ebben a regényében sincs egy perc megállás sem, folyamatosan úgy gombolyítja a szálakat, hogy azok a legelképesztőbb módon gubancolódjanak össze, magukkal rántva az olvasót. Mohón faltam az oldalakat, mindig fogadkoztam, hogy jó, csak még egy fejezet, meg még egy és tényleg megyek, intézem a dolgaimat. De egyszerűen nem lehet otthagyni a kötetet, mert a fekete humornak ez már olyan szintje, amihez hasonlót talán a Fekete Vipera című sorozatban tapasztaltam csak korábban. Közben meg persze – ahogy az eddigi regényeiben is – kapunk egy görbe tükröt a svéd társadalomról, de azért valljuk be, nemcsak róluk, hanem inkább az általános emberi butaságról.

 

Adott három jól megformált szereplő: Gyilkos-Anders, aki nemrég szabadult többszörös visszaesőként a börtönből és épp azon van, hogy sose kelljen újra bevonulnia; Per Persson, a Tavirózsa Panzió recepciósa, aki szeretne revansot venni a sorstól, és visszaszerezni nagyapja elvesztegetett millióit; valamint Johanna Kjellander, lelkésznő, aki nem hisz Istenben, csak a családi hagyomány miatt választotta (illetve az édesapja választotta neki) ezt a pályát. Ők hárman véletlenül találkoznak, és kezdetét veszi furcsa kalandjuk. Egymás után három különböző, nem szokványos módon is kénytelenek nekilátni a keresésnek, és miután az egyik módszer sikeretelennek bizonyul – néha belső, néha külső problémák miatt – újabbal próbálkoznak.

 

Először Gyilkos-Anders testi erejét és több évtizedes szakmai múltját kihasználva verőlegény szolgáltatásokat árulnak az interneten. Remekül is megy az üzlet, egészen addig, míg a korábbi börtöntöltelék nem találkozik a Bibliával… Minél többet olvas belőle, annál inkább érzi, megtalálta önmagát és az életcélját. Ámde a keresztény értékekkel a lábtörés nem igazán fér meg, így hamarosan csődbe viszi az üzletet. Mivel a csapat igen erős (Johanna az ötletgazda, Per az asszisztens és Anders a kétkezi munkás), másodszor is együtt alapítanak céget. Egészen pontosan egy egyházat, melyben a megtért bűnöző lesz az új prédikátor, személyes példájával mutatva jó példát az embereknek. Sajnos a svéd adórendszer megakadályozza a hosszú távú vallási pályát, ennek ellenére harmadszor is együtt próbálnak szerencsét, ezúttal a Mikulást hívva segítségül…

 

A fordítás megint zseniális, ahogyan azt megszokhattuk Kúnos Lászlótól, a borító ugyan felejthető, de a zseniálisan nyakatekert történet bőven kárpótol. Aki olvasta Jonas Jonasson korábbi műveit, annak felesleges ajánlani, mert valószínűleg úgyis lecsapott már erre a kötetre is. Aki még nem találkozott a fekete humor svéd nagykövetével, annak remélem sikerült felhívnom a figyelmét a szerzőre. Néhol fájdalmasan ironikus, de ezt nagy adag humorral leplezi – nagyon nagy adaggal…