Főkép

„Véleményem szerint az az alapvető probléma, hogy mások tetteit behaviorista módon értelmezzük, kívülről szemlélve, objektíven. A sajátjainkat pedig fenomenologikusan, a tudatunkból kiindulva. Ez az ember dilemmája. És ennek köszönhetően nagy megértéssel vagyunk a saját tetteink iránt, és kevésbé értjük meg mások cselekedeteit.”

 

Amikor befejeztem a könyvet, meg voltam győződve róla, hogy ilyet csak az tud írni és igazán érteni, aki átélte mindezt, aki volt már ennyire viszonzatlanul szerelmes – de valahol az agyam hátsó zugában ott motoszkált egy ellenvélemény, egy cérnavékony hangocska, aki azt próbálta elmondani nekem, először csak a sugalmazás szintjén, majd később egyre direktebben, hogy nem feltétlenül van így. Hiszen nem hitelesebb-e az az elbeszélő, aki kívülről, tárgyilagos megfigyelőként, kvázi egy tudós racionalitásával elemzi és mondja el a tényeket? Akinek nem szorongatja a torkát mesélés közben a sírás, aki nem rejti a lényeget dagályos, többszörösen összetett mondatokba, költői képek közé, aki nem beszéli túl, nem magyarázza meg, nem vitatkozik, csupán közöl?

 

Most már tudom, hogy éppen ilyen világos és rendezett gondolatok kellenek ahhoz, hogy ez a történet igazán működjön. Hogy milyen fontos az elsőre talán ridegnek tűnő hang, az, hogy Lena Andersson nem szépít, nem kertel, nem kritizál, még akkor sem, ha kritikus hangon szól – szerintem zseniális, ahogy látszólag a szenvedést okozó felet bírálja, miközben a kínlódó felet sem kíméli. Na kérem ehhez kell a külső nézőpont és a racionális, elemző megközelítés. Mert nem az a cél, hogy sajnáljuk az egyik felet, és meg akarjuk lincselni a másikat, hanem az, hogy őszintén szembe merjünk nézni az elfojtásainkkal, az önmagunkkal szembeni elhallgatásainkkal, hogy megpróbáljuk megérteni saját belső démonaikat, ha már együtt kell élnünk velük. Mert abban egyetlen percig sem kételkedem, hogy amikor már látjuk és tudjuk, mit kellene csinálnunk ahhoz, hogy eltűnjenek, nem fogjuk megtenni a szükséges lépéseket, mert azok túlságosan sok fájdalommal járnának. Vagy egyszerűen csak annyira megszoktuk már a démonaink társaságát, hogy furcsa és félelmetes lenne nélkülük. De akkor vajon mennyivel is vagyunk jobbak, mint Ester?

 

És aztán ott van Hugo, a szerelem gúnyájába bújtatott birtoklási vágy tárgya, aki nem viselkedik irracionálisan, sőt, ennek ellenére néha neki is szívesen beleüvöltenénk az arcába néhány keresetlen szót a közönyéért, ami – ha jobban belegondolunk – valójában a lehető legracionálisabb reakció Ester viselkedésére. A két fél ilyetén egymásra hatása által generált feszültség az, amitől olvasás közben nem tudjuk letenni a könyvet. Pedig a szerző mindent elkövet annak érdekében, hogy kibillentsen minket a lelki egyensúlyunkból, hogy ne tudjunk azonosulni a szereplőkkel – az objektivitás, az olykor már-már nyers tárgyilagosság, a rövid, pattogós mondatok, a lényegre törő párbeszédek, a kicsit hosszabb, de még így kurta belső monológok nem hagyják ezt.

 

Biztos vagyok abban, hogy Lena Andersson könyve minden olvasóból kivált valamiféle érzelmet, mint ahogy abban is, hogy ahányan olvassák, annyiféleképpen értékelik – személyes tapasztalattól, életkörülményektől, vérmérséklettől vagy életkortól függően. Egyesek szemében ez hiányosság lehet, szerintem viszont éppen ez a – jobb szó híján – kiszámíthatatlanság az egyik legnagyobb erénye. Hiszen az élet is ilyen, nem?