Főkép

Bosnyák Viktória könyvei és én több éves barátságot ápolunk egymással, így volt időm (és persze lehetőségem) megfigyelni, hogy – valami számomra megmagyarázhatatlan okból kifolyólag – általában a lehető legjobb pillanatban keresztezik egymást az útjaink. Így történt ez tavaly nyáron is, amikor Nino és Fiorella megjelentek az életemben, ám sajnos egészen mostanáig kellett várnunk arra, hogy komolyabban megismerkedjünk egymással.

 

A helyszín Velence, a város, ahol „az utcákon autók helyett csónakok járnak, ahol az unalmas, szürke aszfalt helyén vidáman csobban a víz”. Itt él Nino, az egérke és Fiorella, a citromsárga szárnyú pillangó, a konfliktus forrása pedig – ahogy az már lenni szokott –, hogy mindketten valami másra vágynak, mint ami megadatott nekik: Nino repülni, Fiorella pedig úszni szeretne. Triviális? Lehet. De csak nekünk, felnőtteknek. Meggyőződésen ugyanis, hogy a 4-8 éves gyerkőcöknek, akiknek alapban a könyvet szánták, ez teljesen és tökéletesen természetes. Mint ahogy azon sem fognak fennakadni egyetlen pillanatra sem, hogy a pillangó szárnya levehető, vagy, hogy a pihés pitypang elbír egy egeret.

 

A történet kedves, szerethető, és nyilvánvalóan nem kevés nevelő szándék van benne, de ez nem szokatlan Vikitől, sőt, ha jobban belegondolok, neki ez az egyik legnagyobb erőssége. Persze írhatna ő bármilyen jó történetet, ha nem lennének mellette megfelelő illusztrációk, olyanok, amik nem vonják el a figyelmet a szavakról, sokkal inkább kiegészítik, sőt, fokozzák az általuk keltett hatást, hangulatot. Úgy érzem, Rippl Renáta finom vonalú grafikáival és határozott, mégis lágy színeivel ezt tökéletesen megvalósítja, ami nem csoda, tekintve, hogy az alapötlet is az ő nevéhez fűződik.

 

Jó, hogy a mai rohanó, harsány világban vannak ilyen könyvek, amik lehetőséget adnak egy kis megállásra és álmodozásra… és erről rögtön eszembe is jutott egy nemrégiben olvasott Andrea Bocelli idézet: „Legalább álmaim voltak, amelyeket féltve őriztem a szívem mélyén, de a valóság kőfalába ütközve ezek is szétzúzódtak, ezer darabra törtek: lehajoltam, összegyűjtöttem valamennyit, és most végtelen türelemmel rakom őket újra össze. Visszaadom nekik régi fényüket, és szárnyakat is adok nekik, hogy megtanulhassanak repülni, s lassan-lassan felemelkedhessenek a magasba, egészen addig, mígnem talán még azt a kőfalat is átrepülik, és egyszer csak ott lesznek odaát, azon a helyen, ahol az álmok megvalósulnak, először gondolatok alakját öltik, majd tervekké állnak össze, végül pedig konkrét tényekké válnak.”

 

Sajnos nincs a környezetemben a célcsoportnak megfelelő korú gyerek, így nem tudom letesztelni rajta, hogy jól gondolom-e, amit gondolok, de úgy érzem, hogy ez egy olyan könyv, ami nem csupán addig képes – reményeim szerint – kellemes perceket szerezni, amíg közösen olvassuk, hanem utána is, amikor ki- és megbeszéljük mindazt, ami Ninoval és Fiorellával történt. De hogy miként élik meg ezt az egészet azok a gyerkőcök, akiknek nem felnőtt olvassa fel, hanem saját maguk lépnek be Bosnyák Viktória és Rippl Renáta fantáziájának világába, arról elképzelésem sincs. Valaki elmesélhetné nekem.