Főkép

Mostanában gyakran eszembe jut, hogy minden író egy hős. Leginkább azért, mert írnak. Egyre kevesebbnek tetszik az önálló gondolat, és mikor kijön valaki egy új regénnyel, másvalaki folyton megtalálja azzal, hogy ezt ő már megírta. Évről évre jönnek a meglepő perek, és az a legjobb, amikor ismert író perel be ismert írót. A plágium-botrányok gombamód szaporodnak, és némi kajánsággal olvassuk a híreket, mert tudtuk ám olvasás közben, hogy nem egyedi az ötlet, ahogy ötven másik, divatos regény esetében sem volt már az, de elfogadtuk, hogy hatással vannak egymásra, és egyazon divathullámokat lovagolják meg.

 

Ezzel szemben a költők nagyjából ugyanazokkal a témákkal operálnak, mégis tudnak egyedit alkotni. Szerelem, háború, hit, öröm és bánat, megszámlálhatatlan variációban született minden kérdésben, és mégis! Nem érezzük azonosnak, néha áttűnnek ugyan egymásra gyakorolt hatásaik, mégis egyediek, elbűvölőek. Ebből a szempontból mindegy, hogy kiadták kötetben, vagy a neten alkot, hogy szabadverssel, esetleg jambikus sorokban látja az önkifejezés módját. Még a rossz versek is jobbak, mint sok regény, mert mélyről, érzelemmel telítve, a szívből fakadnak.

 

Palágyi Lajos (1866–1933) költő, állami tanítóképző-intézeti tanár. Édesapja tanár volt, minek során állandóan költözött a család attól függően, hol kapott munkát. Iskolába soha nem járt, leginkább magától tanult, bátyja, Palágyi Menyhért segítségével. Korán, már tizenhárom éves korában verseket írt. Mivel sokat betegeskedett, és gyakorlatilag az utcán nőt fel, kezdeti versei is már borongós hangulatúak. Dolgozott szerkesztőként, nevelőként, verseit több lap is rendszeresen publikálta, a legvégén tanítónak állt. Lefordította Goethe Faustját. Korai éveiben gyakran megjelentek a szocialista eszmék is műveiben, és bár hamar elfordult a témától, a Horthy-rendszerben mégis sokan támadták érte. A halála előtti éveket elvonultan, egyedül töltötte.

 

Amikor gyerekek vagyunk, annyira egyszerű minden. Nyitott szívvel fordulunk mások felé, könnyen ismerkedünk, barátkozunk, nem tudjuk, nem értjük, milyen a világ. Aztán ahogy növünk, a csalódások, fájdalmak kicsit megkeményítik a szívünket – már nehéz ártatlannak maradnunk. Nem is igen értjük a szó jelentését, aztán mégis történik valami, ami miatt feltámad a hitünk. Hitünk az emberiségben, a jóságban. Azt csak remélni tudom, előbb-utóbb mind felismerjük, hogy ennek a meglelése és megtartása csakis rajtunk múlik.

 

Palágyi Lajos: Hiszek

 

Hiszesz-e még a régi hitben,
Szent-é előtted még a múlt?
Vagy, ami egykor élt szivedben,
Már mind elkorhadt, megfakult?
A büszke dal, ha újra zendül,
Megdobogtatja-é szived?
Érzem, hogy a könny hogy pereg szemembűl,
Hiszek.

Hiszesz-e az emberiségben,
Hogy van nagy hivatása még?
S mit el nem ért sok ezer éven,
Kivívja egy új nemzedék?
Kimúl a szolgaság, a vakhit,
Bilincset törnek nemzetek?
- Érzem, szememből villám csap ki,
Hiszek.

Mondd, hiszesz-é a földi létben,
Hogy méltó küzdelemre még?
Hogy nem bolygunk örök sötétben,
S jóságos a hatalmas ég?
Hogy a tátongó sírral szemben
Sem kell feladnunk a hitet?
Sugár ragyog könnyes szememben,
Hiszek.