Főkép

Nagyon ritkán történik meg velem az, hogy egy borító kelti fel végképp az érdeklődésemet egy könyv iránt – itt majdnem ez történt. Barátnőm hívta fel a figyelmemet a kötetre, aztán a borító megerősített a döntésemben: márpedig ezt én akarom. Figyelemfelkeltő, hangsúlyos, abszolút egyértelmű. Tudtam, hogy a téma minden lesz, csak nem széles réteg által kedvelt, vagy legalább elfogadott, mégis biztos voltam abban, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, és elmondanom majd utána a véleményemet.
Döbbenetes.
Helyenként gyomorforgató.
Fájdalmasan mély, őszinte, emberi.
A legteljesebb kitárulkozás, amellyel nyomtatásban eddig találkoztam.

Megmondom őszintén, toleráns embernek tartom magam, ebből kifolyólag az én gyomrom messze nem azért forgott, amiért a közösségi oldalon a könyvhöz kommentelők sajnos jelentős hányadának. Nem az álszent, hiperkonzervatív, szemforgató módon vallásba takarózó, érzelmi intelligenciát teljességgel nélkülözők miatt. Hanem azért, amiről ez a mese, ez az élet szól, a kezdetei…
Sosem állhattam azt, amikor egy felnőtt ember felnőttként elkövetett tetteiért a nehéz gyerekkorával takarózik, mert szerintem felnőttként mindenki képes kellene, hogy legyen dönteni jó és rossz között. Marlon nem beszél mellé, nem takarózik, viszont olyan felkavaróan, fájdalmas őszinteséggel beszél a gyerekkoráról, ami mellbe vágott.

Minden kisgyerek szeretetteljes, védett gyerekkort érdemelne, mégpedig alanyi jogon. Neki nem ez jutott.

Hiszem, hogy cirkuszban felnőve is lehetne szeretetteljes családja bárkinek – neki sajnos nem adatott meg ez a kiváltság. Úgymond „átlagos”, megszokottabb foglalkozású magyar szülőktől sem természetes sajnos, hogy a gyereküket elfogadják, amennyiben az, ráébredve saját szexualitására, nem a heterókhoz húz. Attól tartok, ez a regény sok kézbe pontosan azért nem fog eljutni, mert az előítéletekbe kapaszkodó emberek egyszerűen félreteszik, elhajítják, nem foglalkoznak vele.
Nem tudják, mit veszítenek.
Mélységes érzésekről, szeretetről olvastam, ugyanakkor egészen kicsi korban gyökerező szeretetéhségről, bánatról, fájdalomról.
Igen, van itt minden, ami sokak által perverznek, undorítónak, gusztustalannak számít!
Kendőzetlen, gyakran trágárságba csapó elbeszélőstílus uralkodik a könyvben, amitől az embernek az az érzése támad, mintha maga Marlon ülne a szemközti fotelben, és mesélné el a történetét.
Én igenis minden embernek a kezébe adnám a könyvet, és odahatnék, hogy el is olvassa, mert hiszem, hogy sokan legalábbis megsejtenék a nagyszájú, sokat megélt ember mögött a sérülékeny, mélyen érző lelket.
Nem könnyű olvasmány, a szórakoztató irodalom szerintem mindenképpen fajsúlyos példánya. Óriási dicséret illeti az írót, László Erikát, amiért úgy sikerült formába öntenie a történetet, történeteket, egy fél emberöltőnyi élet minden jelentős rezdülését, hogy azt érezzük: részesei vagyunk Marlon mindennapjainak.
Elgondolkodtató. Elvesz és ad egyszerre, megdolgoztatja, lelkileg mélyen megrendíti az embert. Olyan történet, amelyik nemcsak olvasás közben, hanem utána is hatni képes.
Csak ajánlani tudom az összes, magát toleránsnak érző olvasótársamnak. Számomra 2015 egyik utolsó kellemes könyves meglepetése. Szegényebb lennék, ha nem olvastam volna el.