Főkép

Azt hiszem, máskor azzal kezdeném ezt az ajánlót, hogy hosszan elmélkedek az irgalom, a szeretet és az emberi jóakarat mibenlétéről. Talán felvillantanám, hogy minden emberben ott rejtőznek ezek az erények, csak ki kellene bontani őket, engedni kellene, hogy tényleg elöntsön mindenkit az emberi tisztaság. Talán beszélnék arról, hogy mindez mennyire magától értetődően fakad a keresztény vallásból, legfeljebb az évszázadok történelme hajlamos ezt figyelmen kívül hagyni. Talán lelkendeznék egy sort afölött, hogy mennyire csodálatosak is az emberek, akik képesek mások megsegítésének szentelni az életüket. Talán elgondolkodnék azon, hogy mennyiben határoznak meg minket a traumáink, ki tudunk-e lépni valaha is a családi és más személyes drámák hatása alól, vagy örökre ezek rabságába kerül a személyiségünk. Ezek után pedig minden bizonnyal valami olyasmivel zárnám a cikkemet, hogy ha már csak egy ember is elgondolkodik az életén, akkor megérte a Lauroszt kiadni Magyarországon.

 

De ez most nem az a nap. Ugyanis a Laurosz olvasása közben mindig az járt a fejemben, hogy mennyiféleképpen lehet elmesélni egy ember életét: ott van mondjuk John Williams közel elfeledett mesterműve, ami szintén „csak” egy férfi életét viszi végig, de teljesen más megközelítésben. Ami a Stonerben visszafogott, letisztult egyszerűség, az a Lauroszban cizellált és részletes; ami Williamsnél rögtön magától értetődő, az Vodolazkinnál hosszú-hosszú oldalak múlva válik azzá. Két teljesen más stílusban előadott élettörténetet ismerhetünk meg, de valahogy mégis mintha ugyanoda futnának ki – hogy az élet nem jó vagy rossz, egyszerűen csak az, ami: élet. Rajtad áll, mit kezdesz vele. Hogy megélsz minden érzelmet, minden pillanatot a maga teljességében próbálsz élvezni, vagy inkább megállsz a felszínnél, és örülsz annak is, ha visszatekintve az éveidre el tudsz mosolyodni. Hogy próbálod megkeresni a szenvedélyes boldogságot, vagy inkább a megelégedettségnél maradsz. Hogy másoknak szenteled az életed, vagy a saját világodat éled. Nincs különbség, egyik sem „jó” vagy „rossz”: mert csak Te számítasz.

 

A Laurosz a lassú mesélés regénye, amelyben ezt a maga teljességében érezhetem: belemerülök a lapokba, hosszan követem végig Arszenyij útját, belesüppedek a középkori Oroszországba, mintha sosem érne véget a könyv. Ott vagyok a kezdeteknél, amikor Arszenyij, az egyszerű falusi fiúból híres orvos lesz, aztán később, amikor először tapasztalja meg az élet legszebb és legpokolibb pillanatait, amikor vándor pestisgyógyítóvá válik, amikor letelepszik, és újra megérinti a boldogság. Ott vagyok, amikor szent eszelős lesz, amikor lemond a testről, és sanyargatja magát, de vele vagyok, amikor újra útnak indul, hosszú-hosszú éveken át vándorol, hogy aztán remeteként fejezze be földi pályafutását. Lassan, komótosan haladok előre, figyelem, ahogy Arszenyij újra és újra nevet vált, amíg végül Laurosz nem lesz belőle, átélem vele a fájdalmat és a szenvedést. Vele sírok, amikor már elviselhetetlen a gyötrelem. Vele imádkozok, amikor már nem bírom tovább. Vele ébredek rá arra, hogy mindez mellékes, és csak az számít, amit belül érzünk. Az élet, amit meg lehet élni önfeláldozással, szeretetben, kegyelemmel – Isten és az ember iránt. De nélküle is.

 

Azt hiszem, leginkább ezt tanultam Laurosztól, akit más néven is ismertek: hogy nincsenek jó és rossz emberek. Nem kreálhatunk önkényes címkéket arra, hogy kategorizáljuk az emberek lelkét. Csak emberek vannak, és az ő életük. Hálás vagyok ezért Jevgenyij Vodolazkinnak. Hálás vagyok azért, hogy mindezt megmutatta, hogy arra a pár napra, amíg olvastam a Lauroszt, én is Arszenyijjal járhattam Oroszországot, és vele együtt tanultam egyre többet és többet az életről. Néha csak egészen apró dolgokat, de talán pont ezek számítanak a leginkább. Elvégre így is el lehet mesélni egy életet: lassan, finoman, minden rezdülésre odafigyelve, hátha pont ezek között bújik elő a lélek.

 

Örülnék annak, ha sokan olvasnák ezt az igazi orosz nagyregényt. Ne rémisszen meg a mérete, ne rémisszenek meg a szövevényes-finom mondatok. Engedjétek el magatokat, hagyjátok a lelketeket szárnyalni. Érezzétek magatok körül a középkort, a zizegő leveleket Pszkov utcáin, a sáros-jeges utakat a lábatok alatt. Hallgassátok a templomokat. Rémisszen meg a pestis. Éhezzetek, szomjazzatok, fázzatok. Fáradjatok el olvasás közben, mert ez is hozzá tartozik. S legfőképpen: higgyetek abban, hogy a csodaszép külső alatt legalább annyira csodálatos szöveg rejtőzik. De persze ha már csak egy ember is elgondolkodik az életén, akkor megérte a Lauroszt kiadni Magyarországon. Úgy tűnik, mégiscsak ezzel zártam.