Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Ian McEwan: Vágy és vezeklés

Borzalmas magyar cím, mintha egy Danielle Steel-kaliberű könyvet takarna, amelynek messzire kellett volna üldöznie engem. Merő véletlen és kész szerencse, hogy a manapság olyan divatos filmplakátot könyvborítóként használó kiadását – többek között Keira Knightley arcképével, aki enyhén szólva sem tartozik a kedvenc színésznőim közé – soha nem is láttam a műnek, különben tényleg a kezembe sem vettem volna.

 

De nekem volt olyan mázlim, hogy a könyvtárban egy szépen újrakötött piros bőrfedeles példányként találkoztam először a regénnyel, márpedig számomra az újrakötött könyvek mindig izgalmasak. Egyrészt nyilvánvalóan annyian és annyiszor olvasták már őket, hogy a feltehetően papírborítós könyv egyszerűen elrongyolódott, talán lapjaira is hullott, ezért kellett újrakötni. Másrészt a legtöbb könyvtárban ezeket a szóban forgó papírborítókat egyszerűen eldobják, és egyszerű, színes bőrfedelet tesznek a helyébe az újrakötés során, így aztán sem a képek, sem a fülszöveg nem befolyásolják a leendő olvasót, úgyhogy tényleg nincsenek előítéletek sem.

 

Ez persze azt is jelenti, hogy fogalmunk sincs, miről szól a könyv, ahogy nekem sem volt. Az író neve rémlett valamelyest, ami azt kellett, hogy jelentse, híresebb, elismert szerzőről van szó. A cím kapcsán pedig egy pillantással az eredetire megbizonyosodtam, hogy csak a magyar fordítás sikerült eléggé félre, valójában semmiféle vágyról nincs szó. Ez már sokkal kevésbé tűnt lektűrösnek – hiába, irodalmi sznob vagyok –, úgyhogy hazavittem magammal a titokzatos történetet. És milyen jól tettem! Mindenféle túlzás nélkül simán az év olvasmánya volt számomra.

 

A történet maga nem bonyolult: egy családi kúria a második világháborút megelőző évek Angliájában; látogatóba érkező unokatestvérek, a hazaérkező báty és barátja, az egyetemet éppen elvégző középső lánytestvér, továbbá egy gyerekkori játszótárs, a házvezetőnő fia. És egy fantáziadús, izgalmakra vágyó, írónak készülő, minden lében kanál kishúg. Ezt az alaphelyzetet a szerző mintegy száz oldalon keresztül boncolgatja, de olyan érzékenységgel, aprólékossággal teszi, hogy az olvasó egy pillanatra sem unatkozik: az események pörgése nélkül is együtt lélegzik minden egyes szereplővel – akiknek a szemszögéből külön-külön megismerhetjük az egymáshoz való viszonyukat –, érzi a nyári nap melegét, a fűben játszadozó szellőt, a családanya gyötrő fejfájását.

 

A hosszú leírások közepette azonban, ahogy egyre inkább megismerjük a karaktereket, háttértörténeteiket, vágyaikat, motivációikat, szinte észrevétlenül nő a feszültség: itt valami készül. De még akkor is csak sejtjük ezt, amikor már tudjuk, hogy Robbie, a házvezetőnő fia és a csapnivaló egyetemi eredmények miatt szégyenkező Cecilia kezdik felfedezni érzelmeiket egymás iránt, és a túlzott képzelőerővel megáldott Briony teljesen félreértelmezi zavaruk miatt kínos szerelmes évődésüket a kútnál. Ugyanis további események véletlen és további szereplők szándékos összjátéka is szükséges ahhoz, hogy Briony olyasmit tegyen, amiért aztán egész hátralévő életében vezekelni fog.

 

A regény nem ér itt véget: nemcsak Briony, mások vezeklését is nyomon követhetjük évekkel a szörnyű nap után. A cím itt nyeri el igazán értelmét, még a vágyra is rábukkanhatunk: bárcsak minden máshogy történt volna…! McEwan zsenialitását igazolja, hogy az ezzel járó kínzó fájdalmat a könyv kétharmadán keresztül átérzi és elviseli az olvasó, minden lapozásnál reménykedve, hogy mégis minden jóra fordul.  Hátha. Talán az epilógusban.

 

Ahogy azt említettem, volt olyan szerencsém, hogy minden előítélettől mentesen olvastam a történetet, de így utólag, kicsit kutatva a könyvvel kapcsolatban, azt kell mondanom, a magyar olvasóközönség számára egyáltalán nem ismeretlen. Persze, hiszen nem egy friss megjelenésről van szó, még ha nem is agyonreklámozott – a belőle készült film sem sikerült valami jól. Mindenesetre, ha akad még valaki, aki nem hallott a regényről – bár az ajánlóm elolvasása után is jelentősen csökken a meglepetés-faktor, amiben nekem még részem volt, nagyon nehéz róla anélkül írni, hogy ne említsük meg legalább a legnagyobb megrökönyödést okozó eseményeket –, annak csak ajánlani tudom az elolvasását. De javasolnám annak is, aki csak a filmet látta eddig: ebben az esetben hatványozottan igaz a klisé, hogy a filmet csak látjuk, a könyvet viszont átérezzük. Végeredményben nem is a történetben, hanem ebben rejlik Ian McEwan irodalmi bravúrja – a feszültség mérnöki pontossággal való adagolása mellett –, és ez az, ami számomra az év könyvévé emelte a Vágy és vezeklést.


Szabó Sarolta - 2015. december 26.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!