Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Stefan Spjut: Stallo

Egy fényképpel kezdődött minden. 1977-ben Gustav Myrén, Svédország leghíresebb természetfotósa légifelvételt készít egy, a lappföldi tájat átszelő medvéről, melynek hátán egy furcsán emberszerű-de-mégsem lény utazik. Myrén titkolni kényszerül meggyőződését, hogy egy trollt kapott lencsevégre, ám a fotó generálta szenvedélyét a trollok, stallók, a számi folklór legendás lényei iránt továbbörökíti családja tagjaira. Unokája, Susso már egyenesen a megszállottsággal határos érdeklődést mutat a velünk élő természetfeletti lények iránt, melynek elsődleges terepe a trolloknak szentelt honlapja. Ami persze rengeteg szenzációhajhász csalónak is felkelti a figyelmét – nehéz is eldönteni, hogy a magányosan élő idős asszony, Edit bejelentése egy, a kertjében ólálkodó kisnövésű, öregemberképű furcsa lényről vajon komolyan vehető-e vagy sem. Eleinte Susso is húzódozik, ám amikor az asszony négyéves unokáját elrabolják, határozottan kezdi komolyan venni a kertben felszerelt kamera képét a nem-emberi lényről. Sajnos a rendőrség már kevésbé…

 

Mindeközben a kietlen Lappföld egy eldugott tanyáján egy furcsa család életébe nyerünk bepillantást: Seved és szülei egy rakás furcsa „házikedvenccel” körülvéve élik mindennapjaikat, tökéletesen elszeparálódva az emberi közösségektől, zárt, kötelességek mentén határozott magántársadalmunkban. Melyet időnként megbolygat egy-egy kisgyermek érkezése. Seved maga sem tudja, hogyan csöppent ebbe a közösségbe, nem is nagyon emlékszik más környezetre, világa szerves részei a viskóban rejtőző behemótok és a házat ellepő nyulak, mókusok, lemmingek, egerek, rókák. Melyek közül jószerivel egy sem teljesen az, aminek elsőre látszik.

 

Stefan Spjut regénye ügyesen játszik azzal, hogy „semmi sem az, aminek elsőre látszik” – csak a végére mintha maga is belezavarodna a saját játékaiba. Egy könyvbe sűrítene krimit, pszichothrillert, horrort, néprajzot, társadalomkritikát, fantasy-t – ami önmagában nem lenne baj, ha megtalálná az arányokat és sikerülne egy elejétől a végéig érdekes, koherens regényt összeraknia. Sajnos nem sikerül. Legalábbis nem maradéktalanul. Ami helyén van és működik, az a krimi – Susso amatőr nyomozása a kisfiú elrablói (és mint később kiderül, tán egy jó harminc évvel korábbi gyermekrablási ügy) után a legjobb skandináv krimi hagyományokat követi: sötét, depresszív, kilátástalan hangulat, egy önmagát is folyamatosan megkérdőjelező, saját démonaival küzdő, totálisan alkalmatlan „nyomozóval” a középpontban. Susso anyja és barátja társaságában vág neki az elkövetők (és, remélik, a trollok) utáni hajszának – hármójuk roadtripje a fagyos svéd télben igazi rémálomba illő utazás. Viszonyaik minimum érdekesek: Susso és anyja kapcsolata nem problémamentes, köszönhetően részben a lány mániájának, részben a közös családi vállalkozásnak, részben a lány nővérének; Susso és kamaszkori szerelme, az örökké karnyújtásnyira tartott Torbjörn se-veled-se-nélküled játéka folyamatos feszültségforrás; a lány anyja meg különösen ki van hegyezve a fiúra, tekintve, hogy anno a fiú anyja szerette el tőle a férjét. Ők hárman összezárva egy autóba a fagyos tájon, miközben körülöttük a számi mitológia titokzatos lényei tűnnek fel lépten-nyomon elrabolt gyermekekkel játszadozva és csak nő a sötétség meg a hó… Épp csak azt várnánk, hogy valamelyik hóbucka mögül előbukkan egy láncfűrészes gyilkos és lemészárol mindenkit, aki a birtokára tévedt.

 

Olyan messze nem is járnánk az igazságtól, hisz a Stallo többek közt az idegent lemészároló zárt közösségekre építő trash-horrorok felé is kikacsint – de megidéződik itt a svéd művelődéstörténet számos alakja is, köztük a trollrajzoló John Bauer, Nils Holgerson szülőanyja, Selma Lagerlöf, vagy a lapp származású prédikátor, az egzisztenciális kívülállás tanát hirdető Lars Levi Laestadius. De mindenek középpontjában az északi sarkkör népeinek lelkivilága áll. A regény főszereplői a Svédország legészakibb részén található Lappföld gyermekei – a popkultúrában legendásan depresszívként ábrázolt skandináv világ sötét foltja ez, az örök tél, az örök félhomály birodalma, ahol a valóság és a mítosz összeér, ahol az északi fény játékából ki tudja, milyen földöntúli lények bukkannak elő a szemünk sarkában. Egyszerre mai és mélyen a múltban rekedt világ – gondosan táplált mitológiával, mellényekre tűzött identitástudattal az egyik, a jéghoteleket ellepő turistáknak fillérekért szórt tömeggyártott népművészettel a másik oldalon.

 

Ki nem mondott szavak, érzések, hitek, félelmek, fájdalmak regénye a Stallo – a gyerekrablások is úgy simulnak az élet szerves részét képező mitológiába, mint annak idején John Bauer tragikus balesete. Mintha a tudata gondosan elbarikádozott hátsó részében mindenki tudná, hogy „a trollok köztünk élnek”, mégsem meri senki kimondani – tán mert félnek, hogy ha kimondják, ha valósággá, ezáltal a rendőrség prédájává teszik, ha meggyilkolják, eltörlik őket, elvesztenek még valamit, ami a múltjukhoz köti őket? Furcsa játék ez az olvasóval és a szereplőkkel is – Spjut mintha direkt nem mondaná ki maga sem, hogy könyve valahol az elveszett múltnak, az elvesztett identitásnak, a kiirtott erdőségeknek, a homályba burkolózó mitikus tájnak állított emlék. A stallók a számi identitás részei – ha már levetkőzünk mindent, ami a múltunkhoz köt minket, természetszerűen eltűnnek ők is. De vajon akarjuk-e hogy eltűnjenek? Vagy évek múltán azon kesergünk majd, mennyi mindent vesztettünk, ami nem hozható vissza sosem?

 

Persze a másik oldal az eggyel realisztikusabb, hátborzongató olvasaté: ezek a trollok gyilkos ösztönlények, alakváltó szörnyetegek, akik olykor embert ölnek, akiknek gyerek utáni vágyát csak kisgyermekek elrablásával lehet kielégíteni, akik emberi ésszel felfoghatatlan módon képesek befolyásolni az elménket, kényükre-kedvükre hajlítani az akaratunkat. A jó és rossz közti határ túlságosan is elvékonyodik a regényben és miközben misztikus köddel vonjuk be a trollokat, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy vannak bűntettek, amelyek nem burkolhatók folklór-köntösbe. Spjut itt arányt téveszt, pedig nem indul rosszul – kár is érte, sokáig azt tartottam a regény legérdekesebb kérdésfeltevésének, hogy vajon lehet-e valóban együtt élni a trollokkal; csak sajnos ez nem hogy kibontva nem lett, de kifejezetten el lett butítva.

 

Ahogy látható, minimum érdekes regény a Stallo, számtalan boncolható réteggel, izgalmasan továbbgondolható kérdésfeltevésekkel – összességében mégsem jó. Túl sokat markol és keveset fog, teljesen elvész a saját maga által felvázolt rengetegben. Műfajilag nem hogy besorolhatatlan, de konkrétan egy katyvasz – ráadásul bő kétszáz oldallal hosszabb az indokoltnál. És bár karakterei jól megrajzoltak, olykor még izgulunk is értük, motivációik érthetőek, végső soron annyira nem tartanak sehova, hogy a végén legszívesebben megkérdeznénk tőlük: mégis mire volt jó ez az egész? Leginkább azoknak ajánlanám, akik eddig fájóan hiányolták a skandináv krimiből a fantasztikumot. Mert ez a regény valójában egy hosszúra nyújtott, komótos krimi, némi fantasy-szállal. Aki ennél többet vár, jó eséllyel hiányérzettel csukja be. Persze ne legyen igazam.


Kovács Tímea - 2015. december 23.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Stefan Spjut)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!