Főkép

Szerencsére már eljutottunk oda, hogy most, 2015-ben, már nem nagyon kell senkinek bemutatni Roberto Bolañot, a ’90-es évek egyik legnagyobb hatású szerzőjét, hisz két kisregénye mellett (Éjszaka Chilében, Távoli csillag) az egyik főműve, a terjedelmében is óriási Vad nyomozók már egy ideje elérhető magyarul. Most pedig itt az újabb regény, ami azonban még nem a másik főműnek tartott 2666, hanem a posztumusz kiadott A Harmadik Birodalom.

 

Bolaño eredetileg költőnek készült, és csak a nyolcvanas évek végén váltott át prózára, így az biztos, hogy a most tárgyalandó, 1989-ben keletkezett kötet a kultikus chilei mester egyik első próbálkozása ebben a műfajban – és mint ilyen, különösen érdekes lehet. Mint minden művének, természetesen A Harmadik Birodalomnak is van önéletrajzi vonatkozása, ugyanis pont ekkortájt költözött át az akkor még ismeretlen dél-amerikai szerző egy spanyol tengerparti kisvárosba, Blanesbe.

 

A Harmadik Birodalom voltaképpen egy naplóregény, amit Udo Berger, az ugyanezen a néven futó második világháborús stratégiai játék német bajnoka vezet, mégpedig azzal a nem titkolt céllal, hogy így csiszolgassa prózai stílusát. A történet augusztus 20-án indul: ekkor érkeznek Spanyolországba barátnőjével, Ingeborggal azért, hogy közösen töltsenek pár szép napot; és azért is, hogy a fiú fel tudjon készülni az év végén esedékes játékkonferenciára. Ekkor ismerkednek meg egy szintén itt pihenő német párral, Hannával és Charlyval, valamint a titokzatos Égettarcúval, a Farkassal és a Báránnyal. A napló első fele javarészt a közös bulik, napozások és úszások leírása; illetve Udo játékról alkotott gondolataié.

 

A történet elején a német srác egy picit unalmas, de igazán elégedett ember benyomását kelti: játékának bajnoka (természetesen mindig csak a náci Németországgal játszik), ha csak szűk körben is, de világszerte ismert, van egy szép barátnője, és egy gyönyörű tengerparton pihenhet. Aztán ahogy történik egyik, első pillantásra nem túl érdekes dolog a másik után, a helyzet kezd megváltozni; egyre jobban csúszik ki a talaj hősünk lába alól, egyre nő valamilyen ismeretlen eredetű, homályos fenyegetés, és egyre szaporodnak a kérdőjelek… Talán ebből a szemszögből igazán kiemelkedő alkotás ez a mű, ugyanis ilyen fojtogató és rejtélyes atmoszférát csak kevesen képesek teremteni.

 

A második részben az egész napló átcsap a szürrealitásba, egyik álomleírás követi a másikat, és még mi olvasók sem vagyunk mindig tisztában azzal, hogy mi történik – hát még Udo, aki meglepő módon méltó ellenfélre talál az Égettarcú személyében az általa hőn szeretett wargameben, és aki mindent, így emberi kapcsolatait is a játékban való győzelem elérésének vet alá. Udo logikátlan, az ép észnek ellentmondó viselkedésében egyre inkább a náci őrületre ismerhetünk…

 

A Harmadik Birodalom érezhetően nem éri el a későbbi művek szintjét, de már jóval több, mint prózakísérlet vagy ifjúkori zsenge – már itt megtalálunk szinte minden témát, ami az érett Bolañót érdekelte: szerelem és halál, őrület és normalitás, álom és valóság, játék és művészet, valamint fiktív és valós irodalmi utalások tömkelege. Biztos vagyok abban, hogy sok olvasója lesz a kötetnek: akik szeretik a chileit, azok semmiképp ne hagyják ki, akik pedig még nem olvastak tőle korábban, azok nyugodtan tehetnek vele egy próbát, kezdhetik ezzel a kötettel is az ismerkedést, és bepillanthatnak ebbe az igen emlékezetes és hangulatos bolañoi világba.