Főkép

Bár korábban viszonylag kevesen hallottak Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónőről, 2015 októberében ez megváltozott, amikor is a Svéd Akadémia neki ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat, indoklásuk szerint „többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”.

 

Az Elhordott múltjaink egy öt könyvből álló regényciklus utolsó darabja, melyben a szerző – saját elmondása szerint – arra a kérdésre keresi a választ, hogy „miért nem vagyunk képesek ezt a végtelen szenvedést szabadságra váltani?” A regény műfaja a „dokumentumriport és a széppróza szintézise”: a „kórus névtelen sokszólamúságából kiváló vallomásmonológok sora”.

 

Mint ismeretes, a Szovjetunió tagköztársaságai 1991-ben váltak függetlenné, addig tartott a közel 70 éves kommunizmus korszaka. Ebben a könyvben Alekszijevics a posztszovjet embereket (a „szovikat”) szólítja meg: az ő visszaemlékezésükön, történetükön keresztül ismerhetjük meg, hogyan élték meg a kommunizmust, mennyire tudták feldolgozni a megszűnését, illetve be tudtak-e illeszkedni az új rendszerbe. Megannyi sors közös szenvedésének látleletét kapjuk meg, hiszen „egy orosznak szüksége van arra, hogy valamiben higyjen...”, s ez évtizedekig a kommunizmus eszméje volt, amit aztán hirtelen, szinte egyik napról a másikra elvettek tőlük.

 

Úgy éreztem, inkább az idősebb generáció volt az, aki visszasírta a régi időket, mert nem volt ugyan egyszerű az életük, keményen kellett dolgozniuk, de „nem voltak sem aránytalanul gazdag emberek, sem szegények... hajléktalanok, utcagyerekek... Az öregek megéltek a nyugdíjukból, nem keresgéltek üres üvegeket az utcán. Meg ételmaradékokat.”. Most meg rájuk szakadt a hirtelen jött szabadság, amivel nem tudnak mit kezdeni: minden a pénz körül forog, a boltok roskadásig vannak külföldi áruval – ingek, farmerek, Pepsi- meg Coca-Cola, porszívó, hűtő, vízforraló –, de hiába a bőséges választék, a pénz elértéktelenedett, nem volt miből vásárolni. A másik táborhoz tartozók szintén kommunisták voltak valaha, csak – mihelyt megcsapta a lehetőségek szele – elégették pártkönyvüket, s legtöbbjük úgy viselkedett, mintha soha nem is lett volna az eszme híve. Hiénává váltak, mindent és mindenkit eltapostak, csak az volt a lényeg, hogy minél több pénzhez jussanak, s ezáltal minél nagyobb házuk, autójuk legyen. Alekszijevics tudatosan nem az utóbbi csoportból választotta interjúalanyait, róluk inkább közvetve kapunk információkat.

 

Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a szocializmusban nőtt fel, bár gyermekként a rendszernek azt a szeletét láttam, amelyik a felvonulásokról, mozgalmi dalokról, a Zánkai úttörőtáborról, az aktív közösségi életről szólnak. Nekünk boldog gyermekkorunk volt még akkor is, ha évekig kellett várni, hogy legyen végre egy farmernadrágunk, banánt és narancsot csak karácsonykor ehettünk, az egész faluban az orvosnak, a tanácselnöknek meg esetleg egy-két pártfunkcionáriusnak volt autója, a családi nyaralást esetleg tévében, filmeken láttunk – mi a nyarat a pajtásainkkal töltöttük, mert a szüleinknek dolgoznia kellett. Azt gondolom, két nagy célcsoportja lehet ennek a könyvnek: az egyikbe tartoznak a hozzám hasonlóak, akik inkább mintegy nosztalgiaként gondolnak az elmúlt rendszerre és kapva-kapnak az alkalmon, hogy most már különböző csatornákon keresztül hozzájuthatnak azokhoz az információkhoz, amelyeket korábban még eltitkoltak előlük. Másfelől azok érdeklődését keltheti fel, akik – a posztszovjet emberekhez hasonlóan – az „átkosból” súlyos és kevésbé súlyos terheket hoztak magukkal. Számukra ez a könyv lehet a megbocsátás könyve, mert megtudják az okokat, a hogyanokat a miérteket, sok-sok megindító, szívszaggató, sokkoló sorson keresztül, ami mellett eltörpülnek saját, sőt mindannyiunk gondjai.

 

Elképzelhetőnek tartom, hogy sokakban felötlődik a kérdés: ennyi oldalon keresztül nem unalmas a riportalanyok „sirámait” olvasni, nem lenne-e jobb megoldás helyette ugyanebben a témában egy fiktív regény? Biztosíthatok mindenkit, hogy sem a mű hossza, sem pedig a tartalma nem fog senkinek sem csalódást okozni: a riport és a széppróza ötvözése messze túlhaladja az elvárásokat. Engem személy szerint mélyen megrázott, több nappal a befejezése után is a hatása alatt voltam, és töprengésre késztetett.

 

„Rejtelmes valami az orosz ember lelke… Már régóta próbálják megfejteni a titkát.” Úgy érzem, Szvetlana Alekszijevicsnek valamelyest sikerült.

 

Részlet a könyvből