Főkép

Tagadhatatlanul ősz van. Amolyan avarban tapicskoló, zörgő, és időnként nedves, no meg napos ősz. Ahogy annak lennie kell. Annyi a feladatunk, hogy élvezzük az utolsó kellemes napokat. Hogy mit választunk a sok lehetőség közül, csakis rajtunk áll. Nagyokat sétálhatunk, kirándulhatunk vagy éppen szabadtéri koncerteken veszhetünk részt. Nos, mostanra szinte az összes tevékenységen átestem, de rajta kaptam magam néhány furcsa gondolaton is. Egyre gyakrabban kalandozik a figyelmem a forralt bor, puncs vagy éppen a sült gesztenye irányába. Nem tehetek róla, megérzem az illatukat, és el vagyok veszve.

 

Bármelyiket bevállalnám, hiszen van annak valami külön bája, ahogy a hidegtől elgémberedett ujjaimat átjárja a pohár, esetleg a papírtölcsér melege, amivel új életet, lüktetést továbbít nemcsak a kezembe, hanem a gyomromba is. És tulajdonképpen rettenetesen szeretnék meginni egy mézeskalács ízesítésű kávét is, de nem tiltakoznék a habos, forró kakaó ellen sem. Azt hiszem, a szervezetem már nem is az őszt, sokkal inkább a telet érzi. Ennek ellenére úgy döntöttem, csak azért is belegázolok bokáig az avarba! Az ugyanis vicces, teli van fura hangokkal, illatokkal, gyermeki szintű ártatlansággal, és nem utolsó sorban rengeteg mókával. Utána pedig jöhet a kakaó is!

 

Annette von Droste-Hülshoff, született Anna Elisabeth Franzisca Adolphina Wilhelmina Ludovica Freiin von Droste zu Hülshoff (1797 – 1848) német író-, költőnő. A legjelentősebb német költők között tartják számon, balladái és novellái is egyaránt híresek. Nővérének férje középkori irodalommal foglalkozott, ami nagy hatást gyakorolt rá. Korára jellemzően gyakran megjelennek műveiben a felvilágosult eszmék, és a vallásosság között fellépő ellentmondás.

 

Minden napszaknak megvan a saját hangja. A nappali forgalmat felváltja a csöndesedő este, majd a mély hallgatásba burkolódzó éjszaka. Ez a némaság azonban csak látszólagos. Ha mozdulatlanul fekszünk, és hallgatjuk a környezetünk zajait, egy egészen más világ tárul fel kutató füleink előtt, amikor minden apró kis reccsenés hangos lövésnek hangzik. Ez az álmok időszaka is, az élénk, perzselő, fülledt álmoké, amik csakis ebben az éjszaki csendben találnak hangot bennünk.

 

Anette von Droste-Hülshoff: Álmatlan éj

 

Lehunyt a nap, bíbor-komoly

pompába s a hullámtaréj

hegyén jött a bús ködgomoly,

a csillagtalan éj!

Távolba messze zaj zizeg –

most üt tizet.

 

Az élet ámolyog, lassan motozván,

az ágyasházak most csukódnak ép;

görény sunyítva illan a csatornán,

és a padlás gerendájára lép,

álmos üsző bóbiskol el mogorván,

ló rugkapál az istállóba még,

liheg-piheg, alélva fáradottan,

majd elterül petyhüdt, bús hassal ottan.

 

Hogy illatoz az orgona,

mily kábítón, mily áthatón,

az ablakon oly zordon a

fák rajza, innen láthatom.

A mutató előremegy!

most tizenegy.

 

Ó csoda-éber szender, álomélet,

átok vagy áldás, fájó, jóleső –

harmat csókolta lázassá az éjet

és a homály, mint permeteg eső

hűsíti az orcámat, majd megéled

a függöny-állvány és hintázva nő

a padlaton, a címer a magasban

mint polyp uszik, imbolyogva lassan.

 

Agyamba zúgó vér kering!

Fönt zajt hallok, alattomost,

recseg a kis asztalka, ing,

mint hogyha kulcs nyitná ki most,

Virraszt a fürge óra – már

éjfélre jár.

 

Mily szellemhang ez? Gyöngén, félve lebben,

mint amikor megzizzen a pohár,

most visszafojtott sírás búg a csendben,

s az orgonák panasza szálldogál,

tompábban, a könnyektől édesebben,

viaskodik a vágy, a bús, sóvár –

ó fülemile, ez nem éber ének,

így csak álmukba sírnak a szegények.

 

Most kő gurul és hull a máz,

reng a torony, a rozoga,

manó zörömböl-kaparász,

gyors szélrohamtól mozog a

fa lombos árnya mindenütt; –

és egyet üt.

 

Hogy váltakoznak a felhő-gerezdek!

Mint lámpa, sírból kél elő a hold

s a kék acél utcán a fénye reszket,

az orgonákra lágyan lehajolt,

minden levélkét szikrákban feresztett,

az ablak rajza nyoszolyámra folyt,

s a sápatag sugártól levetítve,

a ráma közt a lombárny puha csipke.

 

Aludni vágyom csöndesen,

míg rám lehel a hold, a szűz

s a suttogó gallyat lesem,

vérembe tűz, a lombba tűz,

fülembe dal és tompa nesz —

két óra lesz.

 

És egyre tisztább ez a drága dallam,

a kedves és a csengő nevetés.

Daguerreotypek rajzolódnak halkan

a paplanomra s mind olyan mesés,

fényes hajat látok dús omlatagban,

mint fénybogár tündöklik a szem és

lassan, szelíden nedves kék lesz immár

s egy szép fiú ül csöndbe lábaimnál.

 

És föltekint, lelkes beszéd

nézése, soha ily szemet,

játszódva nyújtja a kezét,

majd visszarántja és nevet;

kakasszó, az órám felel,

hármat ver el.

 

Hogy felriadtam, ó te drága pajzán

kép, tovatűntél, mint a terhes éj !

Szürkül az ég, magát köddel felajzván.

Nem szikráz a harmat se, a kevély

ezüstös holdnak rozsda van a pajzsán,

és dünnyögés kel az erdőkbe, mély,

az eszterhéjon fölcsivog a fecske,

halkan, lidérces, mély álomba esve.

 

Az udvaron száll a galamb

és a hajnaltól részegebb,

kakas kukorít és alant

vackán mocorog már az eb;

istálló nyílik, döng a légy –

az óra négy.

 

Már ég kelet – nagy virradati tűz te!

Hogy terjed-gerjed, minden énekel,

a lanka és az erdő, összefűzve,

az élettől gyöngyöt dob a kehely,

a kasza csörren, sólyom száll, a büszke

pagonyban fölzeng a friss kürti jel,

és mint a jéghegy, olvad el az álom

a lángoló és perzselő határon.

 

Fordította: Kosztolányi Dezső