Főkép

Teremtő Alvin, a látszólag egyszerű vándorkovács még mindig nem találja a helyét: nem tudja, hogy miként akadályozza meg a Pusztító ténykedését, hogyan tegyen jót, hogyan építsen – vagy egyáltalán, hogyan terelgesse az embereket azon az úton, ami a „jó” felé viszi őket. Alvin ugyanis a legkevésbé sem egyszerű vándorkovács: batyujában egy élő, arany ekével, oldalán a nyelvzseni félvér Arthur Stuarttal, és barátaival együtt egy olyan célért küzd, ami mindenki más számára nevetségesnek, abszurdnak vagy legalábbis elég lehetetlennek tűnik: hogy felépítse a Kristályvárost. Aktuálisan éppen Nueva Barcelonába hajózik – de hogy miért, azt még ő sem tudja, talán csak felesége, a fáklya Peggy, aki előre látja az összes lehetséges jövőt. Azonban a rabszolgatartó Nueva Barcelonában Alvin újfent olyan helyzettel szembesül, amin úgy érzi, hogy változtatnia kell – ezzel pedig olyan események láncolatát indítja el, amik az egész világra hatással lesznek…

 

Megjelent hát végre a Teremtő Alvin sorozat hatodik része is – én mondjuk „csak” április óta várakozok, úgyhogy nem irigylem azokat, akik 2008 óta erre a pillanatra készültek –, a Delta Vision Kiadó kitartó munkájának köszönhetően végre az összes megjelent rész olvasható immár magyarul is. Sajnos még egy résszel a szerző sem készült el, úgyhogy valójában a sorozat zárására még várhatunk egy darabig, ám a Kristályváros mintha sok ponton már a befejezésre készülődne. Orson Scott Card az Alvin-sorozatban eddig sokkal inkább a lassú, mesélős stílust képviselte: az események óvatosan csordogáltak előre, ugyan sodortak magukkal, de ez sosem az akció- vagy eseménydús feszültség volt, sokkal inkább a pörgő párbeszédek és az izgalmas gondolatok hömpölygése. A változások többsége inkább a karakterek lelkivilágában volt tetten érhető: az Alvin körüli emberek valahogy sosem arra az útra tértek rá, amit először gondoltunk volna.

 

Ellenben most az eseményeké volt a főszerep: olyan pillanatokon haladtunk végig pár oldal alatt, amikre máskor akár egy egész könyv „ráment” volna, sokkal több látszólag „érdemi” történésnek lehettünk tanúi, mintha Card is már a befejezést várta volna, és sokkal többet akart volna belerakni ebbe a kötetbe. Mozgásba lendültek azok a kerekek, amiket Alvin kötetekkel korábban lendített meg, most végre beért a fáradozásának gyümölcse. Vagy mégsem? Ahogy végigkísértük az egész sorozaton Alvin fejlődését, gondolatainak változását, úgy érezzük, hogy most még nincs mindennek vége. Ez még nem a végállomás, csak közel van hozzá – érzem, hogy miért kell még egy rész: azt ugyan nem tudom, hogy mit fog tartogatni a számunkra, de hiszem, hogy azzal lesz teljes Alvin életútja.

 

Hiszen csodából sosem elég. A bibliai párhuzamok mostanra minden korábbinál nyilvánvalóbbnak látszódnak, Alvin egyre inkább valamiféle Messiásként halad előre az úton, gyakorlatilag korlátlan hatalmánál fogva mindent megtesz azért, hogy megmentse az embereket a Pusztító ténykedésétől. Még öccsében, Calvinban is segítőtársra lel, noha a korábbi kötetekben mindez elképzelhetetlen lett volna – persze Calvin sem válik „jófiúvá”, Card még mindig elképesztően profi abban, hogy összehúzzon olyan szálakat és egymáshoz kapcsoljon olyan szereplőket, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz. És azt hiszem, ezért lesz ez a kötet még csak az előkészítés az igazán nagy varázslat előtt: már érezzük az előszelét, már most is lenyűgözve és mosolyogva figyeljük, ahogy ebben a gyönyörűen ívelő történetben mindenki megtalálja a helyét, de hiszek abban, hogy a befejezés még ennél is döbbenetesebb lesz.

 

Orson Scott Card ugyanis nagyon ért ahhoz, hogy felülírja a várakozásainkat. Amikor már azt hisszük, hogy ismerjük stílusát, amikor már nem várunk meglepetéseket, egyszer csak valami olyannal találkozunk, ami után nem tudunk nem leborulni az amerikai szerző nagysága előtt. Sajnálom, hogy kicsit virágnyelven kell beszélnem erről a kötetről, de nem szeretném senkinek az élményét rontani – talán elég is lenne annyit mondanom, hogy aki még ódzkodik belekezdeni a sorozatba, az ne tegye: nem tudok másik fantasy szériáról, ami ennyi örömmel töltené meg a szíveket. Minden olvasó polcán ott a helye Teremtő Alvin meséinek.