Főkép

Mit is jelen a magyarság? Mitől lesz valaki magyar? Egyszerű kérdések, és azt hiszem, mindenkinek van rá válasza. Sőt, lassan odáig jutunk, hogy az egész országnak van erre egy megoldása, és aki ezzel nem ért egyet, azt nem is tekintjük igazi hazánkfiának. A nemzeti büszkeségekhez, a magyar konyhához, a magyar történelemhez való kapcsolódás határozza meg hazafiságunk mértékét, és azt hisszük, ezek mentén könnyedén meg lehet ítélni honfitársainkat. Krzysztof Varga azonban éppen az ellenkezőjét bizonyítja be.

 

A szerző már második alkalommal mutatja be Magyarországot egy kicsit más szemmel. Először egyfajta „turulspottingot” tartott, most inkább Trianon mibenlétét járta körül, de érintette a magyar népi legendáriumot, magyarságunk tágterű Alföldjét és persze nem utolsó sorban a konyhánkat, ételeinket. Időnként megpihent Lengyelországban, de olyankor meg elgondolkodott a két népet összekötő témákról, a történelemhez való viszonyulásról és persze a veszteségkultuszról.

 

Varga ugyanis nem kendőzi el nemzeti „gyengeségeinket”, aminek legszembetűnőbb példája 1920 emlékezete. Trianon-emlékművek, múzeumok nőnek ki a földből, de igazából a magyar nemzet nem tudta egy fikarcnyit sem feldolgozni ezt a problémát. Ahogy a többi veszteséget sem. Mi mindig emlékszünk a vereségeinkre, szinte fürdőzünk a bánatunkban. Ennek szemléletes példája, sajnos a könyvben nem szerepel, hogy az orosházi szoborparkban csak olyan dátumok szerepelnek kőre vésve, mint 1526, 1849 vagy 1956. Nem a nándorfehérvári diadalt vagy Eger ostromát adtuk át az örökkévalóságnak, hanem a szabadságharc bukását vagy egy forradalom leverését. Szóval Vargának igaza van.

 

Persze, ha elgondolom, nem sok mindent mást találhatott az Alföldön, amit most bejárt. A posztmodern próza ifjú titánjai már sok kötetben megénekelték a magyar pusztát, annak melankóliáját vagy éppen gazdag, de egyúttal nehéz konyháját. Kis falvaiban tenyésznek az emlékművek, csak éppen az élet olyan, mintha megállt volna – a reménytelenség suhan végig a szél szárnyán. Nem csoda, ha a szerző is könnyen eltelt vele, az úttalan utakkal, ahol kicsit minden falu egyforma. De még Szegedet is a magyarság sajátos ódiuma lengi körbe, ahogy a Dóm téri arcképcsarnok esetében azt ecseteli, hogy Bartókot bizony lesz*rták a galambok. Meg mindenkit. Mert szeretjük mi a hőseinket, csak törődni ne kelljen velük.

 

Sajátos hát a Mangalicacsárdás hangvétele, könnyen a hatása alá kerülünk, sőt, megbotránkozunk rajta. Pedig csak egy igazi görbe tükör, amiből csak egy-két témát emeltem ki, holott lehetne sokkal többet. De alapjában véve mindegyiket belengi a szeretet és tisztelet éppúgy, mint az a fajta intellektus, ami szeret kérdezni és semmit sem fogad el késznek. Vannak tények, de a magyarázatuk, az értelmezésük nem adott, mindegyik kornak mást és mást jelent. De soha sem a feltétel nélküli elfogadást és az ostobaságot. És sosem szabad elfelejtenünk nevetni magunkon.

 

Szeretem, de haragszom is Krzysztof Vargára. Szeretem, mert ő is magyar, és az most mindegy, hogy csak részben vagy egészben, és szeretem azért is, mert szembenéz magyarságának mibenlétével és bennünket is szembesít vele. Ugyanezért pedig haragszom is rá, mert kimozdított a kényelmes helyzetemből, és azzal, hogy végigmentem vele a könyv útján, sok dolgot újra kellett gondolnom, mint ahogy a saját magyarságommal kapcsolatos ellentmondásos viszonyomat is. De ezek az utazások hasznosak lehetnek bárkinek, mert ha csak egy kicsit elgondolkodunk és rájövünk arra, hogy a mi nagy magyar szent teheneink nem is annyira szentek, és lehet rajtuk nevetni, sőt, viszonyulhatunk hozzájuk a többiektől eltérően, akkor már egy egészen nagy lépést tettünk azért, hogy elfogadóbbak legyünk másokkal. Erre pedig egyre nagyobb szükségünk van.