Főkép

Azt vettem észre, hogy az elmúlt években mintha egyre jobban erőre kapnának az antihősök – mintha az írók romantizálnák a rossz embereket, mintha pozitív figurának akarnának beállítani olyan személyeket, akik ezt a legkevésbé sem érdemlik meg (sőt, mintha egyre jobban elmennénk abba az irányba, hogy mindenkinek a „jó” oldalát nézzük, és csendesen megfeledkezünk arról, hogy aki rosszat tesz, annak viselnie kell a következményeit is). Viszont ha valamit el lehet mondani a Sith Rendről, hát akkor a pozitív erényeket biztosan nem: az a legizgalmasabb velük kapcsolatban, hogy az írók egyáltalán nem is akarják mentegetni őket, nem akarják pozitív oldalról láttatni a tetteiket (mondjuk általában nincs is ilyen), nem törekednek arra, hogy bármi „jót” fedezzenek fel a sötét oldal szolgálóiban.

 

Ettől pedig minden velük kapcsolatos könyvet átjár egy vigasztalanul sötét hangulat: ezek a lények (mondanék embereket, de hát sokszor nem azok…) nem gyötrődnek, nem támad fel a lelkiismeretük, könnyedén legyilkolnak bárkit, aki akadályozza őket a céljaik elérésében. Nincs mentség arra, amit tesznek, viszont nem is keresik: épp ez adja lényük központi magvát, pont ettől lesznek ők azok, akik – kegyetlen és önző Sith-ek. Velük kapcsolatban a legfontosabb azt megérteni, hogy ők nem jó emberek, akik néha gonosz dolgot tesznek – őket éppen hogy ez élteti. Teljesen természetes számukra, ha megölik az őket hátráltató társukat, nem probléma megkínozni valakit, és különösebben nem kirívó, ha legfőbb szövetségesüket elárulják. Sith-nek lenni egy alapvetően eltérő gondolkodás- és viselkedésmódot jelent; távol áll mindattól, amit mi ismerünk. És bevallom: pont ezt szeretem bennük.

 

Ezek után talán nem meglepő, hogy lelkesen tudok beszélni egy olyan novellafüzérről, ami több mint kétezer éven keresztül egy Sith törzs életét követi figyelemmel. Persze valójában egy űrhajó lezuhant legénységéről van szó, akik egy fejletlen bolygón értek földet – eltávozni nem tudnak, és értük sem jön senki. Viszont a bolygó lakossága – a keshirik, akiknek a vallási rendszerébe pont beleillenek a csillagok közül érkező látogatók – örömmel fogadja őket… egészen addig, amíg ki nem derül, hogy valójában leigázzák és rabszolgáikká taszítják a keshiriket. Azonban a Sith-ek nem éppen arról híresek, hogy képesek félretenni az ellentéteiket és a haragjukat, ha valami közös célért kell küzdeniük: kétezer év alatt annyi belső konfliktus zajlik le a megszerezhető hatalomért, hogy már a „törzs” túlélése is csodaszámba megy…

 

Már a koncepció is előrevetíti, hogy mi fog itt történni: mintha egy kísérletnek lennénk tanúi, hogy mit jelent Sith-nek lenni – és képesek-e az olyan emberek félretenni a közös túlélés érdekében a saját hasznukat, akiknek az van a vérükbe kódolva, hogy csak a hatalommal és csak a saját céljaiddal törődj. Mondanám azt, hogy vérbeli társadalmi sci-firől beszélnénk, ha a „science” része nem lett volna kicsit elkenve, de aki túl tudja ezen tenni magát, az nagyon sok érdekességet találhat ebben a novellafüzérben. Pedig nagyon távol áll mindattól, amit általában a „Star Wars regény” jelenteni szokott: nincsenek benne hosszú űrcsaták vagy lézerkard-párbajok, ezúttal teljesen más aspektusból vizsgálhatjuk a Sith-eket. Nagyon tetszett például, hogy megfigyelhetünk változásokat egy-két generációban is: hogy a lezuhanás után a már bolygón született Sith-ek miként illeszkednek be ebbe a rendszerbe, hogyan teljesítik ki így önmagukat. De a kedvencem mégis inkább a végső kisregény lett – itt ugyanis egy külső, keshiri szemszögből figyelhetjük egészen hosszan a Sith-ek tevékenységét, ami egészen meglepő megállapításokig vezethet el minket.

 

John Jackson Miller immár egyértelműen az egyik kedvenc Star Wars íróm lett, ráadásul novellaterjedelemben talán még erősebb, mint regénynyi hosszúságban. Élettel teli stílusától nem áll távol az érzelmek leírása – nála ugyan nem mindig értjük meg, hogy mit miért cselekszenek hőseink, nem beszél mindig motivációkról vagy indítékokról, de mégis úgy érezzük, hogy ez így volt rendjén. Külön örültem annak, hogy valóban volt egy olyan koncepciója, amit végig is tudott vinni négyszáz oldalon át: a lazán összefüggő történetek (jellemzően két-három tartozik szorosabban egybe) ugyan önmagukban is remek szórakozást biztosítanak, de együtt egy még nagyobb képet adnak ki – egy törzs történelmét, akik az eltelt kétezer év alatt nagyon sok lépcsőfokát bejárják a fejlődésnek. S hogy eljutnak-e valahova? Ez csak meglátás kérdése…