Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Steinar Bragi: Felföld

„Dermedt csend ülte meg a természetet. Ahogy sötétedett, a látóhatár árnyai lassan belevesztek a sötétségbe. Összeolvadtak, ahogy leszállt az éj.”

 

Nagyon vártam ezt a könyvet, önmagamhoz képest hihetetlen gyorsasággal ki is olvastam, ám utána hetekig tartott, mire leülepedett bennem mindaz, amiről szól (vagy amiről úgy vélem, hogy szól), illetve helyére került csaknem az összes apró darabka. Vagy ha nem is a helyére, akkor legalább oda, ahol szerintem a helye van. Merthogy meggyőződésem szerint ez a könyv egyáltalán nem olyan egyszerű és kiszámítható, mint amilyennek első ránézésre tűnik, de nem is annyira kusza és zavaros, ahogy egyesek mondják, sokkal inkább olyan, mint egy kaleidoszkóp: végtelen variációja van, melyek közül nincs két egyforma, legfeljebb nagyon hasonló, éppen ezért képes minden alkalommal új élményt nyújtani.

 

Szeretem a kötet borítóját, ami egyszerre nyomasztó, mégis van benne valami különös derű, talán azért, mert a felső része a világosabb, mintegy reményt adva az ártatlan szemlélőnek arra, hogy ha belekezd a kalandba, nem téved el a végtelen izlandi felföldön. Szeretem a történet hangulatát, azt az egyszerre eltökélt és bizonytalan, bátor, mégis félelemtől reszkető érzést, ami folyamatosan átjárt olvasás közben. Szeretem, hogy a szereplők olyan hétköznapi emberek, mint te meg én, csak ők éppen máshová születtek és más körülmények között nőttek fel. Szeretem, hogy nincs semmi bonyolult abban, ami történik: öten (két nő, két férfi és egy kutya) nekiindulnak egy minden földi jóval felszerelt terepjáróval az izlandi felföldnek egy kis kikapcsolódásra, balesetet szenvednek egy fura háznál, ahonnan nem tudnak szabadulni, bármennyire is szeretnének, miközben egyre hátborzongatóbb részleteket tudnak meg az itt élő párról és a környékről.

 

Ráadásul ez a számukra teljesen és tökéletesen idegen közeg felszínre hozza a múltjukat, amit hol közösen, hol külön-külön éltek meg, és bevallom, jó volt ezeket a részeket mind időben, mind térben messze tőlük megismerni, és ezzel egyfajta távolságot tartani tőlük, függetlenül minden empátiámtól, mert ez túl sok lett volna nekem. Jó volt így, némi egészséges távolságtartással szemlélni a lelkükben zajló drámákat, a lelki szennyest, amit újra és újra előszednek, átforgatnak, majd mindenféle tisztítás nélkül visszatuszkolnak oda, ahonnan elővették, és mennek tovább, mintha mi se történt volna. Ahelyett, hogy kiteregethették volna, és ezzel legalább részben megszabadultak volna tőle, de nem. Olyan, mintha nem lennének képesek a változásra, de az is lehet, hogy csak nem elég bátrak megtenni az első mozdulatokat, mert félnek, hogy minden csak még rosszabb lesz. Nekem úgy tűnik, hogy önmagukat zárták be, és ráadásul még a kulcsot is eldobták.

 

Látom, milyen volt az életük, látom, milyenné váltak a múltjuk árnyékában, de valahogy nem tudom igazán sajnálni őket, mert nem látom bennük az akarást, az erőt, olyan, mintha mástól várnák a megoldást, mintha abban reménykednének, hogy valaki majd megkönyörül rajtuk, és megjavítja helyettük az elcseszett életüket. Csakhogy a világ nem így működik. És aki ezt látja, tudja, érzi, aki képes helyén kezelni a múltat, nyitott szemmel figyelni a jelent, és hittel, tervekkel a jövőbe nézni, annak van esélye…

 

És mindezek közben Steinar Bragi nem rejti véka alá az izlandi társadalomról, különösen a pénzügyi válságot előidéző politikai és gazdasági elitről alkotott lesújtó véleményét sem. Sőt, jól bele is dörgöli az olvasó orrát, hogy egészen biztosan nyilvánvaló legyen számára, miről is van szó pontosan. Teszi mindezt elegánsan, mégis határozottan, nyíltan és őszintén, mégsem sértő módon, éppen úgy, ahogy az ember elképzel egy nevelő célzatú fenéken billentést, ami azért magában hordozza az „atyai maflás” lehetőségét is. Remélem, lesz még lehetőségünk olvasni a szerzőtől magyarul, és akkor kiderül, hogy tud-e, mer-e ennél határozottabban belemenni bizonyos témákba, amik most csak érintőlegesen jelennek meg. Szívesen olvasnék például az izlandi társadalomról úgy általában, az ottani bűnözésről, az emberekről és a világhoz való viszonyukról, a mitológiájukról (ami itt éppen csak megjelent), illetve annak a jelenre gyakorolt hatásáról. Mert tutira nem csak Skimmi Stokkurjuk van... 

 

Bár én nyáron olvastam, és akkor kifejezetten jól jött a borzongás, ami bizony ott ólálkodik a lapokon, azért én úgy vélem, ez sokkal inkább egy őszi olvasmány, amolyan hűvös (de nem hideg), szürkés-borongós napokra való, amikor az ember szívesen kuckózik be egy puha, meleg takaró alá, keze ügyében egy finom teával vagy kakaóval. Aki nem hiszi, járjon utána… csak aztán tudjon mit kezdeni a minden fejezet végén egy kicsit jobban megemelkedő vérnyomással...


Galgóczi Móni - 2015. szeptember 24.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Steinar Bragi)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!