Főkép

Én nem tudom, ki hogy van vele (aki még nem próbálta, úgysem hiszi), de „folytatásos” történetet valószínűleg sokkal nehezebb írni, mint hirtelen jött „légbőlkapottat”. Mert ha nekiülünk, egy könyvben lehet (kell, persze, nemcsak lehet) kulisszákat építeni, karaktereket teremteni, légkört létrehozni; vázolni, festeni, színezni, aztán odatenni egy történetet, amelyben mindez kifogástalanul működik. A recept adott, talán nem is kivitelezhetetlen. No de, ha van már kiforrott díszletünk, figuráink, atmoszféránk, meg a hozzájuk társult cselekményünk, amit már „csak” folytatni kell… nos, ez mindennél nehezebb úgy, hogy a további könyvek is ugyanolyan friss (hallható, látható, érezhető) kolorisztikával hassanak az olvasóra. Folytatni valamit ugyanolyan, pláne jobban izzó hőfokon, amikor már a bevett textúrák között mozgunk, írót próbáló feladat. Urbánszki Lászlónál azonban mindez megtörténik: a következő (szinte) túltesz az előzőn úgy, hogy valóban fejlődik mind a karakterábrázolás, mind a színtér, mind a hangulatot árasztó stílus.

 

A Vérszagra gyűl és a Fegyver csörög regényeiben kibontott derékvastagságú történetszállal Urbánszki László biztosra taposta magának azt az ösvényt, amelyen 2014 óta lépked. A korábbi, behangoló Odakint, a pusztában (2011) és Nemtelen nemesek (2013) köteteivel egyszerre próbálgatta sikeresen a faműves (és sok más egyéb) területről való átnyergelést, és olyan sajátos, csak őrá jellemző, gördülékeny stílus megteremtését, amely az Anno Domini sorozatban tündököl a legkönnyedebben. A Vérszagra gyűl erőteljes ostorcsapásokkal vágott bele a magyar történelem korai évszázadainak eseményeibe, mondhatni szarvánál kapván el a mongol fenevadat jó néhány egyszerű, falusi ember vezérletével. A tatárok kiűzésekor induló cselekményvonal állandó szereplőkkel kívánja keresztülverekedni magát a magyar szív(ósság) legendáját énekelve: az osztrák behatolók ellenében fegyvert csörgetve, IV. Béla király szolgálatában lándzsát nemesítve.

 

A harmadik kötet, A lándzsa nemesei felütése immár a hazafelé vezető úton találja Benefalva hőseit az osztrák láncingesek, Harcias Frigyes csapatainak legyőzése után, ám 1242 nyarán olyan nem létezik, hogy „sima hazaút”. A kocsmáros-katona Lados, a „mongolból” lett magyar Levente, az iszákos vadász Labolcs, a mordvin Kerecse és társaik zsákmánnyal megrakott jutalmukat egyenesen a Felvidék hírhedt rabló bárója, Berencs nembeli Miklós kezei közé vezetik. Megsebesülnek, foglyul esnek, de mivel kiérdemelten bírják maguk mellett a szerencsét (valamint az erőt és a fifikát), mégis kiszabadulnak, hogy vérengző bosszút álljanak a rossz szándékú nemesen, rettenetesen megalázva, és majdnem megölve őt. Hazatérve véghez viszik marhavásárlási terveiket, és az élet máris békésebbre fordulhatna, de Miklós kegyetlenül visszavág: ők pedig tehetetlenek, ugyanis „szolga nem emelhet kezet főrangúra, és ha mégis, rettenetes halált kell halnia”. A törvény „megkerülésére” egyetlen jogi út kínálkozik előttük: IV. Béla király szolgálatába kell szegődniük, hogy szabad lándzsanemessé, vagy ha lehet, servienssé, esetleg akár királyi vitézszolgává emelkedjenek.

 

Ehhez azonban kisebb, és ami még fontosabb, jól képzett csapattá kell fejlődniük, így toborozni kezdenek, kiképzést tartanak, miközben Levente ismételten csavaros eszéhez nyúlva olyan tervet eszel ki számukra, amely beteljesítheti akaratukat, hogy végül revansot vehessenek Miklóson. Urbánszi László gördülékenyen (f)űzi tovább a két kötettel ezelőtt elkezdett, és simára kalapált, göcsörtök nélküli történetet A lándzsa nemeseiben. Igazi bravúrja, hogy tökéletesen kerüli el a felfeslést, a látható férceléseket, pedig trilógiává nemesedett cselekménye számtalan csapdába vezethetné. Mert a változatlan háttér, az állandó szereplők, az erőszak, a vágy és szükségletek vezérelte motivációs háromszög – ahogyan a bevezetésben említettem – könnyen lapossá, csikorgóvá, hatástalanná válhatna. Csakhogy a puszták népének szószólója ezúttal is tisztában van a veszélyekkel: tudja, mikor kell óvatosat fordítani a figurák köpenyén, mely pontokon szükséges beleavatkozni a cselekmény sebességébe, hol muszáj további impulzusokat injekciózni a sztori sűrűségébe.

 

A lándzsa nemesei lapról lapra bizonyítja, hogy lehetséges kiforrott írói eszközökkel egyrészt kordában tartani az elszabadulni igyekvő indulatokat, másrészt pedig autentikus hangon szólni még azokról az aspektusokról is, amelyeket hiba lenne tovább színezni. Urbánszki László nagyon ért ahhoz, hogy egy pillanatig se tartsa egy helyben a történetet. Semmilyen értelemben nem tűri a tipródó toporgást (sem a helyszínek, sem a karakterek, sem a cselekmény részéről), a folytonos változás pedig rendkívül olvasóbarát ritmust ad a sztorinak. Ladosék csapata kés a vajban módon hatol keresztül száz veszélyen és legalább ugyanannyi „lazábbra” vett metóduson, miközben olyan humorral bombáznak bennünket, amelybe nehezen fásulunk bele. Elképesztő, hogy a viszonylag kevés alapanyagból (ösztönök, szex, kicsapongás, ösztönök… ja, már körbe is értünk) mégis mennyire változatos, vagy ha mégsem, akkor is unhatatlan szellemeskedés ficánkol a lapokon.

 

Összességében véve A lándzsa nemesei újfent nem ígéret, sokkal inkább bizonyíték amellett, hogy a magyar virtus megörökítésre érdemes történelmet írt egykor, melyet hiba lenne elhallgatni. Hogy ahány akarat, annyi erőfeszítés, s ahány szándék, annyi beteljesülés. Hogy minél több rétegben fejtünk ki valamit, annál mélyebb karakterisztikát kapunk. S végül, hogy ha Urbánszki Lászlónak hívják mindezek szemléletesen nyers és őszintén ábrázolt mesterét, nem létezik vesztett csata. Vagy ha netán mégis, azt is mindenképpen győzelemként hisszük el.