Főkép

A rovat egy röpke nyárszünet után ismét újra kezdődik. Bevallom, eredetileg nem így terveztem, de a helyettesítés ötlete nem aratott osztatlan sikert, ezért aztán pihenhettek kicsit a költemények. Jó, nekem is jól esett az üdítő semmittevés, s mivel a versek sem értéktelenedtek, vagy váltak akár avíttabbá az eltelt időben, nagy kár nem esett.

 

Legfeljebb most ismét közösen csodálkozhatunk rá rég elfelejtett, esetleg soha sem ismert költőkre. Szóval gyertek, bátran gyűljetek körém! Lefújom a port a jegyzeteimről, és hivatalosan kihirdetem: Visszatértem!

 

Garay János (1812–1853) magyar költő, író, újságíró. A költészet iránti vonzalma, már fiatalkorában jelentkezett, hexametereket írt és az iskolában kapott latin feladatait magyarul is elkészítette. Néhány évre rá, Virág Benedek ódáinak befolyása alá került, s inkább a líra felé hajlott. 1828-ig Pécsen tanult, itt ismerkedett meg a német irodalommal és költészettel, és ez nagy hatással volt rá. Szépirodalmi tanulmányait Pesten folytatta, és itt írta meg első hőskölteményét. A szabadságharc csaknem végéig virágzó nemzeti és politikai élet teljesen magával ragadta, ekkor születtek hazafias költeményei. Korábban újságírásból tartotta el családját, azonban 1848-ban báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter kinevezte a magyar királyi egyetemhez magyar nyelv és irodalom tanárának. Betegsége Pesthez kötötte, 1850-ben mégis Fóton telepedett le. Addigra a vaksággal fenyegető szembajához erős köszvény is társult, és ezek megtámadták az agyát is. Hosszú szenvedés után halt meg.

 

Erről a versről az Első emelet egyik száma jut az estembe: „Én téged nézlek, de nem figyelsz, mert engem nézel, és rám figyelsz.” Észrevenni egymást néha egy pillanat, máskor hosszú évek munkája, és sokszor nem is tudjuk, hogy a másik fél is érdeklődik, annyira leköt a csodálása. Az ember igazán botor lény, de legalább szórakoztató.

 

Garay János : Monda Isten: nap legyen…

 

Monda isten: nap legyen s szemed lett,
A szerelmi lánggal csillogó szem;
Monda isten: rózsadomb virúljon,
S rózsadomb lett két virágzó arczod;
Monda isten: lágy selyem teremjen,
S terme fürtöd drága szálu selyme;
Monda isten: lenne szűz eperke,
Édes, ízes, teljes és pirosló,
S lőn parányi szácskád az eperke;
Monda végre: tündér kert teremjen,
És te termél csuda báju lányka,
És e kertben fülmilét teremte,
S én levék e kertnek fülmiléje,
Reggel este fönnen énekelvén:
Vajha engem s mindörökre engem
Boldogítna már e nap sugára,
Vajha nékem s mindörökre nékem
Nyilnék üdvösség e rózsadombon,
Enmagamnak kötnék enkaromra
Rabbilincset a selyemhajakból,
S híven, híven őrzeném e kertet,
Semmi más jutalmat nem kivánó:
Csak, hogy benne - én szedhessek epret.