Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Lev Grossman: A varázslók

A világ szar hely. Különösen kamaszként. Quentin legalábbis így éli meg: bár valójában rendkívül okos, sorban nyeri a versenyeket, mindenféle külön elfoglaltságon vesz részt, igazi stréber, mondhatnánk, de neki nem ezzel van gondja, élvezi az állandósult tudáshajszát – nem mellesleg a két legjobb barátja, Julia és James szintén hasonlóan zseni. Az mondjuk nem túl jó, hogy bár évek óta szerelmes Juliába, a lány mintha észre sem venné, és mondjuk az sem túl kellemes, hogy nem érzi, pontosan mit is akar kezdeni az életével, de még ha nem is boldog, azért lehetne rosszabb is. Valljuk be: az mégsem lehet életcél, hogy eljusson a mai napig kedvenc (és gyakran újraolvasott) gyerekkönyv-sorozatának helyszínére, a varázslatos Fillory-ba, ahol mindenféle kalandok történnek meg a szereplőkkel, ahol mindenkire vár a csoda. Bár azért jó elképzelni, hogy milyen boldogok is lehetnénk Fillory-ban…

 

De a világ szar hely, vagyis az csupán illúzió, hogy valaha is eljussunk Fillory-ba, mint ahogy az is, hogy Quentin valaha is közelebb jut Juliához. Vagy talán mégis felcsillan valami remény egy izgalmasabb életre? Amikor Quentin ráébred, hogy valójában létezik varázslat, immár csak egy cél élteti: hogy elsajátítsa ezt a mesterséget. A Varázskapu Egyetem tanulója lesz, ahol alig pár tucat varázsló tanul a tanárok felügyelete alatt, Quentin pedig próbál beilleszkedni ebbe a különös társadalomba. Továbbra is rengeteget kell dolgoznia, hogy a legjobb legyen, közben meg élvezi az egyetemi élet minden előnyét: barátokat szerez, szerelmes lesz, tiltott dolgokat próbálnak ki, és nagy tivornyák közepette részegednek le. Quentin azonban hamarosan azon kapja magát, hogy minden csoda, minden elképesztő pillanat ellenére nem boldog: persze élvezi az örömet, amit a szerelem hoz, a mókát, amit barátai adnak, no meg persze, hogy átélheti azt, ami után milliók vágyakoznak hasztalanul, és varázsolhat.

 

De tényleg ilyen nagy dolog varázsolni? Milyen érzés akaratoddal irányítani a természetet, befolyásolni a tárgyak és más emberek viselkedését, milyen érzés megismerni, hogy mire vagy képes csupán azáltal, hogy rágondolsz? Ennyire nagyszerű lenne? Pedig sok munkával jár, sokat kell tanulni, szorgalmasan és keményen. De tényleg megéri? A varázslók társadalma semmitől sem izgalmasabb, mint az embereké, attól eltekintve, hogy mire képesek. Ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni magukkal a mindennapokban, ugyanúgy kell fizetniük a rezsiért, és ugyanúgy hibázhatnak, ha rosszul döntenek. Sőt, a varázslat miatt látszólag mindent megtehetnek, de ez csak unalmat és fásultságot szül. Ebben a világban sem tűnik elő minden sarkon egy kaland, ráadásul a mágia még nem mentesít a felelősség alól, amit tetteidért vállalni kell.

 

Quentin ezt igen erősen szeretné elkerülni, pedig látszólag pontosan úgy viselkedik, ahogy a környezete elvárja tőle. Mégis: előbb-utóbb rá kell döbbennie, hogy ebben a társadalomban sokkal nehezebb felnőni, mint a varázstalan emberek között. A mágia olyan sok mindent megenged, és olyan sok lehetőséget ad, hogy egyszerűen az embernek nagyon ritkán kell nehéz döntéseket hoznia – így aztán, amikor élete fordulópontjaihoz ér, nem látja a helyes utat. Ebben pedig egyáltalán nem különbözik tőlünk, egyszerű emberektől, akik épp úgy hibázunk, szenvedünk, próbáljuk elkerülni a felelősséget, és mindig a könnyű utat keressük a boldogsághoz. Nehéz ezzel szembenézni, ám nemcsak Quentinnek, de nekünk is muszáj megtennünk, ha azt akarjuk, hogy felnőttként tényleg kiteljesedhessünk – és akár még boldogok is lehessünk.

 

Lev Grossman szembesít, de ez csak a kezdet: szereplőinek állandó boldogság- és útkeresése ránk is átragad, egyre mélyebbre merülünk ebben az érzelmi sötétségben, ebben a nihilista kamaszkorban, ahonnan képtelenek vagyunk szabadulni – talán csak a befejezés enged fellélegezni, de még az sem teljesen. Ez a depresszív, fájdalmas világ zavarba ejtően valószerűnek érződik, pedig Grossman „csupán” fogta a Narnia krónikáit és a Harry Pottert, hogy fokozatosan lerántson róluk mindent, ami akár kicsit is idealizálja a (valódi vagy elképzelt) világot, ami akár kicsit is eltávolít a valóságtól a csodás-mesés dolgok felé. Premisszája bár látszólag egyszerű (mi történik, ha a kiválasztott varázsló a mágiával együtt nem kap örömet, kalandot és boldogságot?), nagyon messzire vezet, és pillanatok alatt azon kapjuk magunkat, hogy Grossman berántott magával a mélyre, ahonnan nem tudunk kievickélni.

 

Így kapjuk A varázslókat, aminek a titka még csak nem is az érdekes cselekményben (a minden sarkon szembejövő Narnia-áthallásokat különösen nagy örömmel vettem) vagy a jól eltalált karakterekben (rég vettem a  kezembe olyan könyvet, ahol minden szereplőt ennyire ügyesen vázolt fel a szerző) rejlik: legfőképpen azért olvastam olyan nagy lelkesedéssel, azért szerettem annyira minden mondatát, mert nincsenek illúziói. Nincsenek illúziói arról, hogy milyenek vagyunk mi, és milyenek lennénk, ha hirtelen óriási erőknek tudnánk parancsolni, mi történne akkor, ha mondjuk a mai fiatal generáció belépést nyerhetne egy varázslóiskolába. Grossman fürdőzik a depresszióban, de nem öncélúan; regényében mi is tükröződünk. A varázslók nem szép vagy csodálatos könyv – de mégis zseniális. Évek óta várok erre a regényre.

 

Részlet a regényből


Szabó Dominik - 2015. július 18.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!