Főkép

Előbb-utóbb ennek is el kellett következnie. Hogy belefutok egy olyan alkotásba, ami az én generációm regénye. Róla szól. Belőle. Hitelesen. Bár az is megérne egy misét, hogy miért nem sikerül igazán érett, kiforrott és súlyos könyvet alkotniuk húszas-harmincas íróinknak, miért maradnak annyi könyv után is csak örök ígéretek, de most úgy érzem, végre eljutottunk legalább oda, hogy az egyikük be tudta váltani a tehetségét, és a két ígéretes novelláskötete, az Áradás és a Nappá lett lámpafény után egy valóban komoly és letaglózó regényt tudott letenni az asztalra.

 

Az Éles énelbeszélője pszichológia szakos egyetemista, az ő zárt, sokszor értelmetlen és klausztrofób világában bolyongunk végig a 240 oldalon, ahol nehéz megszeretni bárkit, azonosulni bárkivel, de ugyanúgy nehéz tiszta szívvel elítélni bárkit is, és ahol a városi mocsokban és szürkeségben botladozva mégis feldereng néha a halvány fény, és még talán a remény ígérete is – hogy utána még mélyebbre merüljünk a káoszban. Elbeszélőnknek pontos, egyedi és jól kidolgozott hangja van, ami pengeéles pontossággal képes megjeleníteni az általa átélt (és részben okozott) poklot, de a szerző becsületére legyen mondva, nem esik bele abba a csapdába, hogy közvetlenül meg akarjon botránkoztatni, feleslegesen előráncigált és durvábbnál durvább hiperrealista leírásokkal (ez sajnos gyakori hiba a kortárs íróknál), itt többnyire csak azok a borzalmak kerülnek leírásra, amiket átélt, és amik valóban kapcsolódnak a történethez.

 

Az Éles egy szerelmi regény is, amelynek lapjain folyton egymást öli, vagy menti meg a lengyeles családnevű narrátorunk és a barátnője, Katje. A szerelmi szál, és maga az egész regény nagyban emlékeztet A nyugalomra, ami nem is annyira meglepő, ugyanis nemcsak az én egyik kedvenc művem Bartis Attila zseniális alkotása, hanem Potozky Lászlóé is. Látszik, hogy sokat tanult belőle, és komolyan hatott is rá, de szerencsére az Éles van annyira eredeti, hogy szó se legyen egyfajta utánérzés-regényről.

 

Nagyon ritkán találkozni olyannal, hogy egy író ennyire pontosan végig tudja követni egy személyiség lebomlásának fázisait, ennyire pontosan mutassa be belülről, hogy esik szét minden, hogy hullik szét egy világ darabjaira, hogy a végén ne is maradjon más, mint az erre a generációra oly jellemző belső alkotóelem, az üresség. A könyv lapjain szereplő huszonévesek többnyire az értelmetlen önpusztításba menekülnek, ki a drogokba, ki az alkoholba, ki abba, hogy önmagát adja el, ki abba, hogy körömollóval véresre vagdossa magát. Nincsenek igazán életcélok, távlati tervek, alternatívák – sem igazán barátságok, önzetlen szerelmek, normális emberi kapcsolatok vagy valamire való kommunikáció. Legtöbbször nem is szerepelnek párbeszédek a tudatfolyamban, csak kurzívval szedett mondatfoszlányok, nehezítve ezáltal a megértést és befogadást. Ahogy példaképek sincsenek, hisz az idősebb generáció egy óriási szakadék túlsó partján tántorog, és ahogy a mindvégig névtelenül maradó énelbeszélő megfogalmazza: „Gátlástalanul törölt segget a huszonévesekkel a negyvenes-ötvenesek generációja, megtehették, velük is segget törölt a szocializmus, és örökre szarosak maradtak”. Itt senki és semmi sem tiszta. Mindent elborít a szenny és a mocsok.

 

Hihetetlenül nagy élmény és sokk volt olvasni ezt a kötetet, hisz elsősorban az én generációmról szól. Számomra eddig mindenképpen az év legjobb magyar könyve, és bár elsősorban a történetvezetésben felbukkanó kisebb hibák miatt nem mondom azt, hogy rögtön a magyar irodalom közvetlen élvonalába került a szerző, de ahogy Bartis Attila egy Sétán keresztül jutott el a Nyugalomig, úgy minden esély megvan arra, hogy Potozkynak az Éles legyen az egyik első, igen fontos és jól sikerült lépés a maga Nyugalmáig vezető úton.