Főkép

Nyár van, legalábbis úgy tűnik. És bizonyosan igen meleg lehet, mert miután a macskusz beköltözött a külső ablakpárkányról a belsőre, némi hezitálás után becsövezett a kanapé ágyneműtartójába – ahol természetesen ágyneműk már rég nem laknak. Fájó nosztalgiával gondolok a télre, és hogy mennyire utáltam a hideget, mert jelenleg ez az egyetlen dolog, ami megvigasztal. Ugyanis ez az emlék tudatosítja bennem, hónapokon keresztül erre vártam, és teljesen normálisan van meleg. Elővettem a szoknyákat, kancsóban hűl a limonádé, és hamarosan magamhoz ragadok egy nagy tál fagyit. A szép, idilli képhez nem is hiányzik már más, mint néhány kellemes vers. No, meg a görögdinnye, de azért jöjjön előbb a vers.

 

Dukai Takách (vagy Takács) Judit (1795–1836) magyar költőnő Málvinka néven publikált. Ismerté Berzsenyi Dániel – aki az unokanénjét vette nőül, és Kazinczy Ferencnek is elismerően nyilatkozott róla – hozzá írt versétől vált. Szülei pártolták költészetét, édesanyja halála után Sopronba került iskolába, ahol többek között nyelveket is tanult, majd átvette a háztartás vezetését. Gróf Festetics György meghívta az 1817-ben, Keszthelyen tartott Helikon ünnepélyre a magyar múzsa többi fölkentjei sorába. 1818-ban hozzáment Göndöcz Ferenchez, négy gyermekük születet, majd férje halála után Patthy István vette nőül, akit néhány év után, tragikus hirtelenséggel vesztett el. A költőnőt Dukán temették el, és nyughelyét a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság „A” kategóriában a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

 

Azt mondják, igazán csak azok boldogok, akiket nem hajt a nagyravágyás, mert megtanulják értékelni azt, amijük van. Nem kesergenek olyasmi után, amit nem érhetnek el, ellenben élvezik az élet nyújtotta apró örömöket. Képesek hosszasan elidőzni olyan hétköznapi dolgokon, mint a magok kicsírázása, vagy egy frissen leszakított paradicsom íze. Amikor este becsukják az ajtót maguk mögött, értik és érzik a saját terüket, tökéletes uralják, és teljes biztonságban vannak. Nem jut eszükbe, hogy máshogy is lehetne, egyszerűen azért, mert nem is akarják másként. Egyensúlyban élnek önmagukkal, és ha valami be akar tolakodni, hát kint tartják. Nos, igen, ezt mondják, de azért jól esne tényleg hinni benne.

 

Dukai Takách Judit: Az én lakhelyem

 

Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába
A virágos rétek partjait locsolja,
Tőled, szent természet érzése, hiába,
Szívemet semmi tárgy másfelé nem vonja.

 

Távol a nagyvilág fényes lármájától,
Félrevonva annak csábító gőzétől,
A hízelkedőknek menten csapatjától,
Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől:

 

Itt élek csendesen és megelégedve;
Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja.
Nem ér sem nap, sem éj békételenedve
S panaszokra számat semmi nem fakasztja.

 

Ha szívemet éri bánat avagy öröm,
Csak némán hullatom keblembe könnyemet,
Kirendelt sorsomat békével eltűröm
S enyhülni érezem mindenkor terhemet.

 

Kis kertemnek híves árnyú fái alól
Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;
Százszor jobbízűet eszem én azokból,
Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.

 

Óh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,
Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;
Kellemes körében kis házinépemnek
Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.

 

Így élek itt s íme időmet így töltöm,
Kies Paty, tebenned zengem el énekem;
Amit az esztendő ád, rendre elköltötm,
Kevés, de elég az, s minek is többnekem!