Főkép

Ideje beismerni: jelentéktelenek vagyunk. De aggodalomra semmi ok! A jelentéktelenség felszabadít, sőt, általa tudunk igazán kiteljesedni. Az egyéniség ugyanis eltűnőben – mit eltűnőben, már nem is létezik. Mindenki beleolvad a trendek és a divat által diktált viselkedésbe (legyen szó mondjuk a köldök szépségeszménnyé neveléséről), már nincs helye semmiféle egyéni látásmódnak vagy stílusnak. Mivel mindenki más is így van ezzel, igazán nem fog feltűnni, hogy te sem vagy különb. Nincs különbség például ruházatban, hiszen ugyanazt vesszük fel, mint a több ezer másik ember: a reklámok által hirdetett egyediség pont ellenkezőleg hat – mivel mindenki más is így öltözködik, benned semmi egyedi nem lesz. Nem hogy nem lógsz ki a tömegből, de egyben tökéletesen bele is olvadsz, vagyis nem csupán hasonlítasz másokra: eggyé is válsz velük. De mondom, ez így van rendjén, így lehetsz igazán jelentéktelen.

 

„A jelentéktelenség, barátom, a létezés veleje. Mindenütt, mindenkor jelen van. Ott is, ahol senki nem kíváncsi rá: borzalmak, véres ütközetek, a legszörnyűbb bajok közepette. Nemegyszer bátorság kell ahhoz, hogy ennyire drámai körülmények között valaki ráismerjen és nevén nevezze. De ráismerni még kevés, szeretni kell a jelentéktelenséget, ránevelni magunkat a szeretetére.”

 

Ez persze csak a kezdet, a jelentéktelenségnek más szintje is létezik. Nem elég ugyanis az, ha kinézetben nem ütsz el a többi embertől, nemcsak arról van szó, hogy olyannak mutatod magad, mint a többiek – még fontosabb, hogy észre se vegyenek, hogy ne tekintsenek vetélytársnak, hogy megtehesd azt, amit a reflektorfényben lévő emberek nem csinálhatnak. Nagyon kevés ugyanis a nem jelentéktelen ember: ők azok, akik csinálni akarnak valamit a világban, valami fontosat létrehozni. Persze ez nem lehetséges, ne is reménykedj benne, de a kevesek még küzdenek – hogy aztán életük végén újfent belevessék magukat az édes jelentéktelenségbe. Amíg ugyanis jelentéktelen vagy, nem kell izgatnod magad felesleges dolgok miatt, nem kell, hogy magadon érezd a társadalom konvencióit: úgysem tűnik fel senkinek. Amikor azt hiszed, hogy mások sokat törődnek veled, valójában csak áltatod magad, és senkit sem érdekel, hogy mit csinálsz, sőt, valószínűleg még észre sem veszik.

 

Jelentéktelennek lenni annyit jelent, mint felszabadulni. Felszabadulni minden nyomás, elvárás és probléma alól, megtapasztalni teljes egészében, hogy mit jelent az élet. Gondolatok, elvek nélkül, de tele olyan meglepetéssel, amivel egyébként sosem találkoznál. Mondjuk, hogy mit jelent a másik embernek, ha azt hazudod neki, rákod van. Segítek: valószínűleg semmit. Talán kicsit szomorú lesz arra a fél percre, amíg találkoztok, de utána teljesen lényegtelenné válsz számára. Nem jelent hát semmit az igazság, nem számít többé. Vagy vegyük az édesanyáddal való kapcsolatodat – vagy inkább annak a hiányát. Nem számít, ha gyerekkorodban elhagyott. Jelentéktelenné váltál számára, ő pedig a te számodra – így mindketten mást tapasztalhattok meg az életben, mint egymás köteléke által.

 

És így tovább, mondja a magáét Milan Kundera, mintha teljességgel lényegtelenné vált volna számára az élet. Nem érdekli, hogy figyeli-e valaki, nem érdekli, hogy már egyre kevesebb kérdést ad és egyre több választ – inkább mindent belesűrít ebbe a röpke 120 oldalba, ami csak foglalkoztatja a gondolatait, mintha ő mindent jobban tudna, mintha képtelen lenne komolyan írni. Jelentéktelenségről szőtt elméleteit rögtön a női köldök boncolgatásával kezdi, figurái mintha csak azért lennének jelen, hogy élethelyzeteket példázzanak, miközben újra és újra előveszi azokat a fontos gondolatokat, amikkel korábbi regényeiben már foglalkozott, hogy aztán az egészet leöntse a jelentéktelenség elméleteivel. Számára mindegy, hogy Sztálin és Hruscsov diktatúráját teszi nevetségessé vagy éppen a szekrény tetején álló konyakról filozofál – mondja és mondja, mi, izgatottan érdeklődő olvasók pedig egyszer könnyedén mosolygunk, máskor hangosan kacagunk, hogy aztán értetlenül pislogjunk csak minden végeztével. Talán a jelentéktelenség Kunderát is felszabadította: most már csak rajtunk áll, hogy követjük-e ezen az úton. Én még habozok...