Főkép

Az eredetileg krimi- és thrilleríró, Pierre Lemaitre a Viszontlátásra odafönt című regényével nyerte el 2013-ban a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat. Bár szerettem volna, a szerzőtől korábban nem olvastam semmit, de (talán a rangos díj körüli hírverés miatt) most szinte azonnal kezembe vettem ezt a kötetet. Bár egy könyv külleme sohasem érdekelt igazán (az sem számítana nekem különösebben, ha mondjuk zsákvászonba lenne kötve – csak szét ne hulljon a kezemben), ez a borító nagyon ötletes és különleges. Először nem is tudtam hova tenni, hogy a keményfedeles köteten csak egy fél borító van, ami ráadásul csak a könyv alsó felét borítja; olvasás előtt azonban szokásomhoz híven levettem, hogy ne zavarjon, és igen nagy meglepetés ért: az átlagos tekintetű fiatalember csontvázszerű állkapcsot visel. A történet tükrében telitalálat. De most térjünk át a lényegre.

 

Maga a történet néhány nappal az I. világháború vége előtt veszi kezdetét, mikor is a fegyvernyugvásra és a közeli békére vágyó francia katonák kénytelen-kelletlen rohamra indulnak egy parányi és jelentéktelen terület elfoglalásáért. Ez a nap végérvényesen összeköti három ember, három igazi antihős életét: Albert Maillard-ét, az apró termetű, örökösen rettegő anyámasszony katonáét, a tipikus kisemberét, aki sosem tudott kiállni magáért, és aki legnagyobb meglepetésére még mindig életben van több évnyi háború és számtalan meleg helyzet ellenére; Édouard Péricourt-ét, a vagyonos, nagypolgári családból származó ficsúrét, aki egész életében mást sem csinált, mint hecceket ötlött ki és botrányt okozott; valamint a lecsúszott nemesi családba született kőkemény katonáét és haszonlesőét, Henry d’Aulnay Pradelle-ét. Hogy pontosan mi köti őket össze, homályban hagynám, de ezen az 1918. november eleji napon mindannyian olyat tesznek és élnek át, ami örökre megváltoztatja az életüket...

 

A Viszontlátásra odafönt egy igen lassan építkező regény, lassan kibomló történettel és viszonylag kevés szereplővel. Érződik rajta, hogy az írója nagyon ismeri a kort, amelyben a cselekmény játszódik (Lemaitre egyébként nem meglepő módon szakértője az I. világháború korának), számos olyan apró részletet használ fel, amelyről egy átlagos olvasónak fogalma sem lehet – ez a részletgazdagság és mindenre kiterjedő szerzői figyelem akadályozza meg azt, hogy elunjuk magunkat olvasás közben. Végig olyan érzésem volt, mintha egy 19. századi nagyregényt olvasnék, mintha a francia ezzel a könyvével tisztelegne olyan nagy elődök és példaképek előtt, mint Dumas.

 

Ez a monstrum leginkább kalandregénynek tekinthető (némi pikareszk beütéssel), és mint ilyen, felhasznál minden olyan motívumot, amit egy százötven évvel ezelőtt alkotó művész felhasználna. Pontosan belelátunk a szereplők fejébe, hosszas magyarázatot kapunk a figurákat mozgató motivációkról, jellemzően regényesek a fordulatok, ismerősek a karakterek (engem D’Aulney Pradelle sokszor Javert felügyelőre emlékeztetett) és a miliő – de ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, mégis működik a dolog. Méghozzá nagyon is jól, szinte zökkenők nélkül.

 

A Viszontlátásra odafönt egyszerre szórakoztató (számos humoros rész, karakter miatt), másfelől viszont nagyon is szomorú. A cím például egy ártatlanul kivégzett frontkatona utolsó leveléből származik, abból, amelyben elbúcsúzik szerető feleségétől. Ez a katona valóban létezett, és a regény végén a szerző jegyzeteiből egyébként azt is megtudhatjuk, hogy ennek a történetnek egy jelentős része valóban megtörtént (ami sokak számára megdöbbentő lehet), valamint azt is, hogy mely karaktereket kölcsönözte példaképei különböző regényeiből (több szereplő esetében erre nem jöttem volna rá magamtól). Ezt a könyvet elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik a 19. század „kosztümös” kalandregényeit (talán a Monte Cristo grófja a legkézenfekvőbb párhuzam), és azoknak, akik érdeklődnek az I. világháborút követő zavaros évek igencsak zavaros világa és viszonyai iránt.