Főkép

A játékmesterrel Ian M. Banks a jól megszokott pörgős, a végletekig részletezett akcióktól elfordulva egy társadalmi kritikával átitatott sci-fit írt, ami ezáltal – véleményem szerint – egy kicsit kilóg az általa készített művek közül.

Akik olvasták a korábbi Banks könyveket, azok tudják, hogy a Kultúráról mindig csak információmorzsákat oszt meg velünk az író. Ezt a szokását most némiképp feladva nagyon részletesen tárgyalja a Kultúrában való élet szépségeit, olyannyira, hogy a könyv olvasása közben szinte elfogott a késztetés, hogy önmagamat hibernálva megvárjam, amíg eljön ez az utópia. A Kultúra ugyanis maga a megtestesült tökéletesség: nincs halál, nincs betegség, az emberi agy - hangulatjavítás érdekében - drogok termelésére képes, a humanoidok és a gépek (továbbá minden, ami intelligenciával rendelkezik) együtt élnek boldogan, a szabadon terraformálható mesterséges bolygókon.

 

„A valóság nem más, mint játék."


Az emberek viszont, hogy elüssék az idejüket, különböző játékokkal szórakoztatják magukat. A játékmester című regényben az olvasó a galaxis leghíresebb és legjobb játékosa életének egyik, ha nem a legizgalmasabb élményét követheti végig: Gurgeh a sikerektől megcsömörlötten keresi az újabb kihívásokat. Ezt használja ki a Kontakt, és „ráveszik” egy titkos (játék)küldetésen való részvételre. Erről a szervezetről most is csak annyit tudhatunk meg, hogy nagyon-nagyon titkos, agytrösztök irányítják és, akármi is történjék, mindig minden úgy alakul a galaxisban, ahogy ők azt előre eltervezték. Az utazás több mint öt évet vesz igénybe, s ez idő alatt kell megtanulnia Gurgeh-nek a játék csínját-bínját - ami nem tartozik a legegyszerűbb táblás játékok közé.

 

„Gurgeh figyelte a csendes, idegen alakokat, ahogy átvágnak a hatalmas tábla művi tájain. Ő erre nem képes. Öt év? Ez őrültség. Ezzel az erővel akkor már Mawhrin-Skel be is mutathatja a szégyenletes felvételt; öt év alatt akár új életet is kezdhet. Itthagyja mondjuk a Chiarkot, talál magának valamit, ami a játékon kívül még érdekli, megváltoztatja a külsejét… talán a nevét is. Még nem hallott olyanról, aki megtette volna, de biztos lehetséges."


A cselekmény az Azad bolygón indul be igazán. Mint kiderül, a Kontakt nem volt teljesen őszinte a küldetés nehézségét és veszélyességét illetően. Gurgeh feladata egy játékon való részvétel, ahol a sikeresség a társadalmi hierarchiában betöltött pozíciót is jelenti. Lényegében a játék maga a valóság. Ha valaki nyer, akkor a bolygó uralkodójává válik. A történetet bonyolítja, hogy csak az azadiak szoktak részt venni a játékon, akik gyerekkoruktól fogva, akár hetven éven keresztül készülnek a megmérettetésre (érthető módon tehát nem akarják, hogy egy kívülálló sokáig eljusson „szent” játékukban). Amikor Gurgeh egyre több versenyt nyer, az azadiak kollaboráns része lépésekre szánja el magát, ami rengeteg izgalmas eseményben, cselszövések és akciók tömkelegében nyilvánul meg.

 

„A hősök ideje lejárt – mondta a drónnak, bámulta a tüzet. – Az individuum elavult. Ezért olyan kellemes az életünk. Nem számítunk, ezért biztonságban vagyunk. Egyetlen ember sem lehet már igazi hatással semmire."


Gurgeh-nek azonban nemcsak a játék nehézségeivel, hanem a bolygón uralkodó társadalmi helyzettel is szembesülnie kell: csonkításos, erőszakolós valóság-show-k, szadizmus, szado-mazochizmus, és az összes „izmusos” szó, ami erőszakos, beteg, és ami jelen korunk társadalmában is képviselteti magát (igaz, talán visszafogottabb formában). Összegezve a regény nagyon jó. A cselekmény végig izgalmas, fordulatokban gazdag, olvasás közben egy pillanatig sem lankad az ember érdeklődése. Habár én csak két Banks „Kultúra” könyvet olvastam ezen kívül, messze ezt a regényét tartom a legjobbnak és a legizgalmasabbnak. Aki szereti a sci-fi műfaját, annak egyértelműen kötelező olvasmány (főleg most, hogy az Agave Könyvek újrakiadásának köszönhetően könnyen elérhetővé válik a kötet), azonban hiszem, hogy még az is nagyon jól fog szórakozni rajta, aki kevésbé rajong a sci-fik iránt.