Főkép

Mennyire törékeny dolog vajon a remény? Amilyen könnyen képes elszállni, ugyanolyan könnyen újjá is éledhet? Mi kell vajon ahhoz, hogy ne adja fel az ember, és tovább akarjon küzdeni? Főleg egy olyan világban, ahol teljesen természetes és logikus módon merül fel a kérdés, vajon nem áldozott-e már le az emberiség kora? Nem lehetséges, hogy csak meg kéne érteni és elfogadni végre, hogy nincs helye a jövőben tovább ennek a fajnak, és hagyni kéne a dolgokat a maguk útján haladni, nem szembeszegülve a természet erőivel, az evolúcióval? David Pilcher úgy gondolta, egészen új szinten kezelendő értelmet és életcélt adott városa lakóinak, aminek önmagában elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy az ember – fontosságának teljes tudatában – boldogan élhessen a gondosan berendezett játszótéren. Milyen kár, hogy erről az alapelvről rajta kívül szinte senki sem tudott... – csoda hát, ha börtönnek érezték a Paradicsomot?

 

Wayward Pines még ellenáll a természet erőinek, de ki tudja meddig lesz minderre képes? Az előző rész igen megrázó és kemény fináléja után elkerülhetetlen volt a gigantikus összecsapás. Röviden és tömören a menekülés, az életben maradásért folytatott tényleges küzdelem történetét beszéli el az utolsó kötet, a megoldáskeresés immár nem elmélkedést, hanem azonnali döntéseket kíván – nincs több idő, nincs több haladék. Ethan Burke helyzete nem könnyű, a történtek után nehéz bárki bizalmát is fenntartania, nem beszélve arról, hogy ő maga is őrlődik tette helyességén, látva annak következményeit. Mégis csak ő lehet az, aki megpróbálja vezetni az embereket: képesnek kell lennie továbbra is hideg fejjel gondolkodni, amit persze nem könnyít meg volt felettesének, Adam Hasslernek csodával határos visszatérése sem, nem beszélve Hassler felfedezéséről, melyet a vadonból visszatérve megoszt a városiakkal (ez a jelenet egyébként kifejezetten zseniálisra sikerült, tökéletes az előző kötetben leírt felvezetés után).

 

Hálás vagyok a befejezésért, mert nem ért csalódás – Blake Crouchnak sikerült megőriznie azt az egyediséget a cselekményszövésben, amiért különlegesnek és egyedülállónak érzem a regényeit, nem fél eltérni a várttól, a megszokottól. Jó, hogy nem kell olyan megoldásról olvasni megint, ahol a hősiesség önmagában legyőz mindent, és mindenki egyesült erővel, lelkesen új küzdelemre indul az előző rendszer romjain taposva, hanem vannak hibák, emberi mulasztások, előre ki nem számítható események, és hús-vér emberek, akik éreznek, kételkednek, és megpróbálják kihozni a lehető legjobbat abból, ami adatik. Az utolsó kötet úgy általában sokkal zaklatottabb hangvételű, megrázóbb, mint eddig bármelyik, a fel-felvillanó egy-két jelenetes nézőpont karakterek szemszögén át fontos plusz érzelmi töltetet kapunk a Wayward Pines-ban zajló eseményekről. Azt hiszem, sikerült ezzel elérnie azt a hatást, amit célul tűzött ki maga elé még a kezdetekkor.


Bevallom, a trilógia olvasása miatt döntöttem úgy, hogy megnézem az ihletet adó Twin Peaks-t, és bár mai szemmel nézve igazán nem nyűgözött le a sorozat (kivétel talán az a furcsaság, ahogyan teljesen valószerűtlen az egész, leginkább maguk a karakterek), azt hiszem, sejtem, miért és milyen hatása lehetett annak idején. Nos, a Wayward Pines bőven betölti számomra ugyanezt a szerepet ma, majd 25 évvel később, talán még túl is szárnyalja. Épp ezért kíváncsian várom, hogy a belőle készülő, hamarosan induló sorozat vajon mennyit tud majd átadni abból, amivel a könyv általában több tud lenni, és remélhetőleg nem szorítkozik csupán arra, hogy a cselekményt egy az egyben mozgóképpé alakítsa, és elvesszen belőle mindaz a többlet tartalom, ami különlegessé teszi.

 

Mindenesetre a szerző felkeltette az érdeklődésemet, kíváncsi vagyok, képes-e megismételni ezt a teljesítményt, vagy talán még tovább is fejlődni. Kevesen tudnak igazán érdekes háttérrel, a megszokottól eltérő, jól felépített és megszerkesztett trilógiát alkotni – a Wayward Pines számomra ilyen volt.