Főkép

Erre vajon mi szükség volt? – tettem fel magamnak a kérdést. Hiszen az előző kötet végén minden függő szál lezárult, sőt, mi több, olyan katartikus befejezést kaptunk, amit nem igazán lehet felülmúlni. Persze, mivel a főszereplők nem haltak meg, sejtettem, hogy az életük ezzel a tengerparti jelenettel nem ér véget, ám ahogy arra sem vagyok kíváncsi, mi lesz felnőttként Piroskával, vagy Hófehérke miként állja meg a helyét szőke hercege oldalán, úgy az sem foglalkoztatott különösebben, hogy alakul Hooktoni Thomas családi élete.

 

A másik dolog, ami feltűnt, hogy Cornwell már megint az angol íjászokról írt. Miért? Ilyen alapon Sharpe kalandjait vagy az amerikai polgárháborúban játszódó történetét is folytathatta volna. Ráadásul ez utóbbi csonka mivolta miatt – az utolsó kötet 1996-ban jelent meg angolul – nagyon kilóg az életműből. Már csak azért is érdekes lenne a folytatás, mert vesztes hadakozó félről ezen kívül nem írt a szerző, én pedig igenis kíváncsi lennék Nathaniel Starbuck további kalandjaira. De egyelőre be kell érjem az íjászokkal...

 

Tagadhatatlan, hogy Cornwell zseniálisan ír. Úgy szövi a szavakat, mondatokat, mint egy tehetséges pók – aki csak hozzáér eme betűkből szőtt hálóhoz, menthetetlenül beleragad. Csak ellentétben az egyéb létformák kétségbeesett vergődésével, az olvasók nem kívánnak elmenekülni, hanem még nagyobb dózisokban kívánják fogyasztani Hooktoni Thomas kalandjait. Ezeken a lapokon ott van az angol-francia hadakozás minden kegyetlensége, a fallal körbekerített városok utcáinak mocska, a középkori hétköznapok pora és verejtéke – egyaránt megelevenedik előttünk a nagyhatalmi politika és a szomszédos földesurak civódása, miközben az élet minden területét áthatja a vallás, az egyház jelenléte, de a történetben helyenként eretnekek is felbukkannak.

 

Az első három komolyabb csetepatét sikerült belesűríteni a nyitó száz oldalba, de mindez csak felvezetés a „főfogáshoz”, a Poitiers mellett megvívott csata aprólékos leírásához, ami nagyjából kiteszi a regény felét, és gyakorlatilag háttérbe szorítja Thomas személyes küldetését – ami szokás szerint nem nélkülözi a vallási vonatkozást. Erről nem mondok többet, mert azzal ismét lelőnék pár meglepetést, ezért inkább térjünk vissza az 1356. szeptember 19-hez kapcsolódó eseményekhez. A hangsúly áthelyezésével nincs semmi baj, mert Cornwell nagyon jól használja a meglévő tényeket, ahol pedig nem állt rendelkezésére adat, ott segítségül hívta a fantáziáját. Bármennyire is meglepő, a korábbi évtizedekben kialakult gyakorlattal szemben ezúttal reális esély volt a francia győzelemre, mert kitaláltak egy működőképes ellenszert a pusztító nyílzáporra – az, hogy mégsem így történt, egyedül a franciákon múlt, de minderről részletesen olvashatunk a regényben.

 

Arról jelenleg még nincs információm, hogy vajon lesz-e folytatása Thomas kalandjainak (a szerző jelenleg inkább az Angolszász históriákra koncentrál), de abban biztos vagyok, hogy aki szereti a történelmi regényeket, az nagyon jól szórakozik majd az 1356 olvasása közben.