Főkép

Michael Ende (1929. november 12.- 1995. augusztus 28.) könyvei általában tele vannak szimbolikus, mitikus figurákkal és motívumokkal, ami alapban nem is zavarná az embert, hiszen a szerzőnek jogában áll azt feltételezni, hogy olvasói jártasak a mitológiában, a történelemben és a művészetekben, ha nem elsősorban gyerekeknek szólnának. Persze ha elfogadjuk azt az állítást, amely szerint ezek a könyvek „dupla fedelűek”, vagyis a gyerekek élvezik, a felnőttek pedig értik, akkor semmi probléma.

Ende félti a világot, ám ennek az érzésnek meglehetősen sajátos módon ad hangot. Groteszk meséjében a két elvetemült varázsló (dr. Lidérczy Belzebub és nagynénje, Tyrannja Vampiria) szilveszter estéjén mindent megtesz annak érdekében, hogy minél nagyobb kárt okozzanak a világban. Teszik mindezt azért, mert a legmélyebb sötétség őkegyetlenségével kötött szerződéseiket, melyek szerint minden év végéig kiirtanak tíz állatfajtát, megmérgeznek öt folyót, vagy egyazon folyót ötször, kipusztítanak legalább tízezer fát, ember és állat számára halálos járványt szabadítanak a világra, valamint úgy alakítják hazájuk éghajlatát, hogy az évszakok összekavarodjanak, és vagy aszály, vagy árvíz pusztítson, nem tudták teljesíteni.

Persze mindezt külön-külön, hiszen minden valamire való varázsló és boszorkány egyedül dolgozik. Vagy legalábbis dolgozott. Eddig. Most ugyanis akkora bajban vannak, hogy kénytelenek összedolgozni. Súlyos problémájuk megoldása ugyanis egy főzet, a rettenetes erejű sátánármányos parázsvarázs-pokolikőr-puncspancs-lódítóbódítóka. Csakhogy a recept egyik fele a varázslónál, másik fele pedig a boszorkánynál van.

Velük szemben sorakoznak fel a pozitív hősök: a butuska és beképzelt kandúr, Maurizio di Mauro és Krakél Karesz, a proletárvarjú. Bizonyos szempontból ők sem jobbak gazdáiknál, bár ők legalább nem akarnak ártani a világnak. Sőt, valójában az Állatok Nagytanácsának beépített kémei, akiket bizonyos rejtélyes bajok eredetének kiderítése miatt küldtek. Alapvetően ők sem bírják egymást, mint ahogy egy macska és egy varjú soha nem lehetnek barátok, ám a rettenetes tettekre készülő varázslók ellen ők is kénytelenek egyesíteni erőiket. Ami ugyan nem sok, de a semminél azért több. Hiszen ha mást nem is, legalább egy nagy adag jó szándékot mindenképpen fel tudnak mutatni. Ami önmagában ugyan nem elég a világ megmentéséhez, de némi találékonysággal azért már sokkal jobbak az esélyek.

Ende könyve hihetetlen módon képes magával ragadni az olvasót. Éppen annyi szimbolizmus és groteszkség van benne, amennyi ahhoz kell, hogy rádöbbenjünk a lényegre. Vagy legalábbis arra, amit mi annak gondolunk. Hiszen mindenki a saját tudása, tapasztalata, olvasottsága és vérmérséklete szerint értelmezi a befogadott élményt, ezért mindenki azt gondol bele vagy róla, amit éppen akar. Egy dolog azonban biztos: legyenek bármilyen különbözőek is az emberek, elképzelhető, sőt, szinte biztos, hogy vannak olyan esetek, amikor félre kell tenniük gyűlöletüket, sérelmeiket, előítéleteiket, ellentéteiket, és össze kell fogniuk egy sokkal rosszabb, közös ellenség ellen. Az összefogás során vagy meglátják egymás értékeit, és összebékülnek, vagy, és ez a rosszabbik eset, a veszély elmúltával ott folytatják, ahol abbahagyták. Lidérczy és Vampiria reménytelen esetek. Maurizio és Karesz esetében azonban…

A szerző életrajza