Patrick Modiano: Augusztusi vasárnapok

Mikor megírtam a legutóbbi Patrick Modiano kötetről (Éjfű) az ismertetőmet, abban kitértem arra, hogy a francia folyton folyvást ismételgeti önmagát, műveinek cselekménye mindig Párizsban játszódik, a főhős kutat saját elveszített emlékei és ezáltal identitása után, hogy a rövidke kötetek végére összeálljon valami (vagy nem). Ennek ellenére az összes könyve tetszett, különösképp a Kis Bizsu, ám úgy éreztem, előbb-utóbb biztosan belefutok egy olyanba, ami – a már említett okok miatt – nem fog igazán lekötni. Ezzel az előzménnyel kezdtem neki az Augusztusi vasárnapoknak, ami viszont kedvenc lett. Igaz, ebben a könyvben sok apró eltérés van a többi kisregényhez képest; csak hogy néhányat említsek: a helyszín a francia Riviéra, egész pontosan Nizza, és a főhős, szokás szerint csak a keresztnevén említett Jean, szinte mindenre emlékszik a múltjával kapcsolatban.

A Nobel-díjas francia ezúttal is igen sűrű és tömör történetet alkotott, így nem is meglepő, hogy azonnal a dolgok közepébe vágunk, úgy, hogy első olvasásra még csak nem is tudunk róla. Jean egy piacon sétálva belebotlik egy sötét, titokzatos kabátárusba, aki néhány udvarias mondat után megemlíti Sylviát, akiről mi, olvasók még nem tudunk semmit, és akinek az alakja végig ott lebeg a két férfi alakja fölött. A már jól megszokott módon ez a véletlen indítja el az emlékezést hősünkben, de ahogy azt már említettem, ő szinte mindenre emlékszik, a többi Modiano-hőshöz képest magabiztosan közlekedik múltjának valós térbeli és lelki síkjai között. Így ezúttal csak az olvasó elméjére borul teljes homály, hogy a különböző helyszínek és idősíkok között ugrálva rájöjjünk a dolgok pofonegyszerű nyitjára.

A krimiszerű cselekményt már számtalanszor feldolgozták, számtalan helyen találkozhattunk vele, de ennek ellenére (vagy éppen ezért?) mégis tökéletesen működik. A szálak egy rejtélyes gyémánt, a Dél Keresztje körül bonyolódnak, ami úgy csillog Sylvia törékeny nyakában, mintha azt Ananké, az elkerülhetetlen sors istennője illesztette volna oda.

Ezúttal is egy olyan környezetben járunk az Azúrparton, ami szinte kiszakadt az időből és a létezésből – egész egyszerűen fogalmam sincs, hogy mikor játszódik a cselekmény, csak annyit tudunk, hogy jóval a II. világháború után; ám a várost benépesítő alakok ismerősek lehetnek, hisz a francia többnyire archetípusokkal dolgozik. Van itt az egyik oldalról egy homályos hátterű, kapzsi bűnöző, vagy egy teljesen érdektelen rendőr, míg a másikról egy jóságos, önzetlenül segítő vadidegen és a perzselő szeretetet/szerelmet (vagy éppen annak tárgyát) képviselő fiatal, gyönyörű és rejtélyes nőalak is. Jól látszik, hogy ebben a szűk térben és közegben megfér egymás mellett a Gonosz és a Jó egyaránt.

Kevés helyen találkozni a szeretet, a szerelem és a törődés ilyen pontos és finom megfogalmazásával, bemutatásával, mint a franciánál, aki maga is elhanyagolt és mellőzött kisfiú volt, és aki egy bentlakásos intézetben felnővén szorongva várta/gyűlölte a vasárnapokat, amikor a legtöbb szülő meglátogatta gyermekét – de őt senki, soha. Innen is a cím, Augusztusi vasárnapok, amivel melankolikus fricskát nyom az őt elhanyagoló szülőanyja orrára. Hogy mivel? Ha elolvassátok, megtudjátok.

Most megint úgy érzem, hogy sürgősen olvasnom kell valamit a franciától, és mivel már minden eddig magyarra fordított művét elolvastam, a következő olvasmányom egészen biztosan a rövidesen megjelenő Hogy el ne tévedj lesz – már nagyon várom.