Főkép

Ha a tavalyi év legjobb, legemlékezetesebb és legfontosabb regényét kellene megneveznem, akkor – Závada Pál mamutkönyve, a Természetes fény ide vagy oda – nem mondanék mást, mint Dragomán György Máglyáját. Valami egészen elementáris élmény volt, ráadásul az olvasása óta eltelt több hónap során is számtalanszor előkerült, hogy egy-egy fejezetet újraolvassak belőle. Mint már az akkori ismertetőmben is írtam, a szerző előző könyve, A fehér király is tetszett annak idején, de így, ennek az élménynek a hatására úgy döntöttem, hogy 10 év után most újraolvasom. És csalódni most sem csalódtam benne.

 

A fehér király volt az egyik legsikeresebb magyar író által írt könyv idehaza és külföldön egyaránt (legalábbis a példányszámokat tekintve, hiszen hozzá hasonló eladási számokat legfeljebb a Sátántangó, a Sorstalanság, vagy a Párhuzamos történetek értek el), úgyhogy, azt hiszem, elég széles körben ismerik. Mind a történet, mind a főszereplő, mind az előadásmód nagyban hasonlít a Máglyáéra, csak itt éppen egy Dzsátá gúnynévre hallgató tizenéves fiú szemszögéből ismerhetjük meg a félig-meddig fiktív kommunista diktatúra alatt sínylődő Erdélyt és az abban tengődő embereket. Az előadásmód azért annyiban eltér, hogy a Dzsátá által használt nyelvezet és előadásmód óriásmondatokat használ, amelyek sem a szerkezetük, sem a sokszor meghökkentő és letaglózó tartalmuk miatt sem engedik az olvasót, hogy nyugodtan megállhasson, akkor, amikor csak akar. Ez a szerkezet magában rejthetné azt a veszélyt, hogy túlontúl erőltetettnek és irodalminak tartsuk, de Dragomán becsületére legyen mondva, a bő 300 oldal folyamán csak egyszer-egyszer érezhetjük azt, hogy egy picit meginog ez a stílus.

 

A 18 fejezet közül önállóan is mind megállja a helyét, azonban így, regényként olvasva hatnak csak igazán. Ragyogóan keveredik a gyermeki, néha túlontúl naiv látásmód a diktatúra erőszakos valóságával, és a kamasszá válás gondjai a korszak problémáival. Kavarog itt sokféle érzelem: öröm és bánat, bátorság és gyávaság, ragaszkodás és önállóság – és érezhető, hogy a szerző nem akar különösebben állást foglalni, nem akar moralizálni, csak mesél. Nem is akárhogy.

 

Úgy érzem, hogy A fehér király fontos állomás volt a szerző munkásságában, itt már nagyban levetkőzte művészetéről A pusztítás könyvében még fellelhető gyermekbetegségeket, de még nem érte el azt a színvonalat (amivel véleményem szerint már a hazai szűk elitben van), mint a tavalyi Máglyában. Egyszóval a kötet időtálló, élvezetes és elgondolkodtató – ajánlom hát mindenkinek.