Főkép

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem még mindig lenyűgöz ez a sorozat, mert benne van minden, amiért annak idején beleszerelmesedtem a középkori Japánba: a nyugati szemmel roppant különös mentalitás, a bushidó, a szigorú kasztrendszer, a kötelességtudat, a hagyományok nagyfokú tisztelete – valamint a véres párbajok, az egzotikus fegyverek, és a többi, és a többi.

 

Stan Sakai immáron tizenharmadik alkalommal osztja meg velünk választott hőse, Usagi Yojimbo kalandjait, aki gazdátlan szamurájként járja az országot, egyszerre keresve a semmit és a teljességet. Ő az, aki önnön példájával mutat helyes irányt a polgárháború utáni átalakuló társadalomban az embereknek, legyenek azok földművesek, halászok, kereskedők vagy szamurájok. Egyszerű helyzetben van, hiszen kardforgató lévén a rosszfiúkat rövid úton levágja, a jók pedig általában tanulnak az eseményekből, és ily módon, ha a világ nem is tisztul meg teljesen, kevesebb gyom marad az istenek földi virágoskertjében.

 

A Sakai által megrajzolt, állatok által benépesített képzeltbeli Japán ugyan nagyon sokban hasonlít az igazira, azért lényeges is különbségek vannak: ilyen például a szellemvilág kézzelfogható jelenléte, amire ezúttal „A démonfuvola” című történet a bizonyság. Usagi számára nem már jelent akkora meglepetést, ha szellemekkel találkozik, ez kis túlzással szervesen hozzátartozik hétköznapjaihoz, de mielőtt szellemvadásznak állítanám be, sietve hozzáteszem, hogy az esetek többségében ezek a lények hagyományos fegyverekkel elpusztíthatatlanok, ezért hősünk rendre külső segítségre szorul az ellenük folytatott harcban. Igazából azt várom, mikor kerül szembe egy gonosz varázslóval – na az biztosan roppant mód izgalmas küzdelem lesz.

 

A miénktől lényegesen eltérő japán mentalitást jól példázza a nyitó történet, az „Apám kardja”. Ebben Usagi egy olyan morális problémával szembesül, aminek nincs egyértelműen jó vagy rossz megoldása. A helyzet egyébként önmagában is elgondolkodtató, hiszen hányan lennénk képesek ennyire háttérbe szorítani önmagukat, vagyis általában véve az egyént. Ez a fajta befejezés egyébként cseppet sem ritka a keleti történeteken – többek között az ilyen apróságok miatt szeretem ezt a sorozatot.

 

A gondolkodásbéli másság egyébként fellelhető „A hajtű gyilkosságok” címet viselő sztoriban is, amelyben a korabeli „rendőrség” kerül előtérbe. Érdekes módon itt is felmerül az a dilemma, hogy a törvény mindenkire vonatkozik-e, vagy az előkelőségeket inkább hagyjuk békén. Legalább ennyire meglepő volt számomra a hamarjában összesereglő járókelők már-már tolakodó kíváncsisága – úgy tűnik, ez egyetemes jelenség, ami az évszázadok alatt sem változott. 

 

Usagi továbbra is szerethető karakter (rajzolt mivolta ellenére sokkal életszerűbb, mint David Carradine volt a Kung-fuban), olyan, akiben az öntudat jól megfér az alázattal, a kíváncsiság a bölcsességgel, a világra pedig szeretettel tekint. Véleményem szerint ezekben a történetekben a legjobb formáját mutatja, így nem csoda, ha nagyon várom a következő részt.