Főkép

Zenei könyvek terén bár az ideálistól messze vagyunk, azért annyira nem kétségbeejtő a helyzet, mint amilyen mondjuk a hetvenes évek végén volt. Ugyan az elemző, műfajokat és trendeket a helyükre tevő művekkel még mindig adós a honi könyvkiadás, azért az utóbbi évtizedek fontosabb előadóiról/zenekarairól már legalább egy kötet megjelent. Jimi Hendrix-ről példának okáért több szerző művét is elolvashattuk, ezért örömmel láttam, hogy a Trubadúr Kiadó most megjelent kiadványa új nézőpontból foglalkozik a gitárossal – az életében megjelent nyilatkozatok, interjúk felhasználásával, gyakorlatilag minden külső magyarázat nélkül, maga Jimi Hendrix mesél az életéről, céljairól, vágyairól.

 

„Élvezem, amit csinálunk. Bármiben benne vagyok mindaddig, amíg másokat nem bántuk vele, és az emberek jól szórakoznak. Valaki nem attól lesz hippi, hogy göndör a haja, trapéznadrágot és gyöngyfüzéreket hord. Hinned is kell abban, amit csinálsz, nem csak virágokat dobálni. Ez az érzésről szól, és ez az érzés abban is meglehet, aki kikeményített fehér galléros inget visel.”

 

Valamiért sosem kerültem igazán közel Hendrix zenéjéhez, ezért aztán a személyével sem foglalkoztam, megelégedtem azzal, hogy nagy gitáros volt, aki belehalt a sikerbe. Ezért aztán kellő rácsodálkozással olvastam a szövegeit, melyek alapján egy egészen más embert ismertem meg. Persze ez bizonyos fokig érthető, hiszen amikor valaki önmagáról beszél, akkor többnyire a legjobb oldalát mutatja be, így aztán a kötet szerkesztője, ha akart volna se tudott volna negatívumokat összeszedni. Vagyis a kötetből gyakorlatilag hiányzik majd minden, ami rossz fényt vetne a zenészre, így például a nézeteltérései Michael Jeffery producerrel, az állítólagos elrablása vagy az alkohol- és drogproblémái.

 

„Ebben az egész bonyolult kérdésben a szabadság a kulcsszó. De ezt az emberek nem értik, mert túl komplex az agyuk. Miért van az, hogy ezen a földön minden egyes ember különbözik a többitől? Megvan ennek a maga oka. Mindenkinek megvan a maga életfelfogása. Mindenki azt tesz, amit kar. És mikor eljön az idő, hogy meghaljunk, azt egyedül fogjuk megtenni. Abban senki sem fog segíteni.

A kedves szavak senkin nem segítenek.”

 

Mivel azonban korábban sem érdekelt az életének ez az oldala, egyáltalán nincs hiányérzetem, inkább csak ámuldozom azon, mennyi mindent szeretett volna életében megcsinálni, illetve milyen gondolatok, elképzelések álltak a zenéje és a szövegei mögött. Ezen kívül – saját visszaemlékezéseinek köszönhetően – első kézből ismerhetjük meg a gyermekkorát, tudhatjuk meg, miként fordult a zene felé, milyen volt a családi háttere, vagy éppen azt, hogy mit csinált az Angliába érkezése előtt.

 

„Az embereknek hinniük kell valamiben. Sokan úgy érzik, szükségük van arra, hogy valami irányt mutasson nekik, hogy valamit követhessenek, attól függetlenül, hogy ez a valami igaz-e vagy sem.

Én ma csak a zenében hiszek. A zene mindig is utat fog törni magának, mert a zene egy önmagában létező spiritualitás. Olyan, mint az óceán hullámai. Nem vághatod ki magadnak a tökéletes hullámot, és nem viheted haza magaddal. Mert egyfolytában mozgásban van. A zene és a mozgás az emberiség része. Ez a legnagyobb dolog, ami a földet felvillanyozza. A mi zenénk pontosan annyira spirituális élmény, mint templomba járni. És azt akarjuk, hogy az emberek ezt így tiszteljék. Mi az emberek lelkét szeretnénk megtisztítani.”

 

Van abban valami végzetszerű – akárcsak Jim Morrison esetében –, ahogyan a siker, a rajongók, a turnék és a lemezkiadók végül felemésztenek egy zsenit. Bár a kései szövegekben rendre felbukkan a pihenés, a nyugalom iránti vágy, erre már nem jutott elég ideje.

 

„Óriási igény van arra, hogy az ember harmóniába kerüljön a Földdel. Mégis úgy gondolom, nap mint nap szétcsesszük ezt a harmóniát azáltal, hogy szennyezzük a tengereinket, a levegőt satöbbi. És ez nem csak egy múló szeszély, ez életveszélyesen komoly dolog.”

 

És ennyi. Nem állítom, hogy a jövőben a most kirajzolódott Hendrix-képet kell etalonként elfogadnunk, de abban biztos vagyok, hogy aki meg akarja érteni a zenészt és a művészt, annak muszáj figyelembe vennie ezt is. Szomorú, hogy nem tudta minden tervét megvalósítani, de úgy gondolom, a ránk maradt lemezek, a megörökített koncertek révén a kései nemzedékek is fogalmat alkothatnak arról, mire volt képes gitárral a kezében. Nyugodjék békében!