Főkép

Adró országában megdöntötték a monarchiát. Meglehetősen rendhagyó dolog ez a Kilencekben, ahol már több mint egy évezrede a királyi családok birtokolják a hatalmat (Kresimir istentől tulajdonítva az uralkodáshoz való jogot), ám Tamás tábornagy nem törődik a szokásokkal: számára csak a nép fontos – úgyhogy rögtön guilltone alá is küldi a nemességet, hogy megsegíthesse a szegényeket. A puccs utáni helyreállítás azonban közel sem olyan egyszerű: a szomszédos Kez Birodalommal háború készül kirobbanni, miközben a régi rendszer hívei még mindig támadásokat intéznek ellene. Az árulókkal körülvett Tamás pedig nem sok közeli bizalmasára számíthat: fiát, a lőpormágus Tánielt a királyhűek legfontosabb Kiváltságosa után küldi, Adamat nyomozót pedig felbérli, hogy olyan ügyeket oldjon meg a számára, amiket nem bízhat a közeli körére, ám az eredmény mégis létfontosságú Adró fennmaradásának érdekében. A háttérben azonban olyan erők mozognak, amik alapjaiban boríthatják fel nemcsak Adró, de az egész Kilencek sorsát…

 

S hogy egészen pontosan mi is az a lőpormágus, és kicsodák a Kiváltságosok? Brian McClellan olyan világot épített fel, ami nem ragadt meg a (fantasy-regényekben szokásos) középkori körülmények között, hanem már bőven eljutott az újkorba: nem meglepő hát, hogy bajonettes puskákkal, pisztolyokkal és egyéb lőfegyverekkel találkozunk, amelyek központi szerepet játszanak a világ mágiájában is. A lőpormágusok ugyanis (a nevükhöz illően) a lőpor segítségével meg tudják növelni erejüket, ráadásul fegyvereikkel mindenki másnál pontosabban és messzebb tudnak lőni – nélkülözhetetlen segítséget nyújtva ezáltal a köznapi katonáknak. Ez azonban csak a mágia „legújabb” aspektusa: a Kilencek történelmét évszázadokig a Kiváltságosok (és a kisebb hatalmú Fortélyosok) uralták, akik varázslataikkal szinte mindenre képesek, ám mégis egyre kevesebben vannak és egyre inkább háttérbe szorulnak a „modern” mágiához képest.

 

Már ebből is jól látszik, hogy McClellannél a „régi” és az „új” ütköztetése központi szerepet játszik – nem csupán a mágia, de a vallás vagy a hatalmi berendezkedés esetében is előszeretettel állítja szembe egymással a két eltérő formát. Többek között ez adja azt a plusz réteget, ami miatt a Vérrel írt ígéreteket az egyik legjobb fantasy-regénynek tartom, ami 2014-ben hazánkban megjelent. Mindezt tetézi azzal, hogy nagyon okosan építi fel a regényét: fokozatosan merülünk egyre mélyebbre a világban, mindig csak annyit villant fel, hogy kíváncsiak legyünk az egészre, mindig képes újabb és újabb szinteket hozzátenni a koncepciójához, mi több, még az utolsó fejezetekben is feje tetejére tudja állítani az egész világképünket (és úgy érzem, a folytatásra is tartogat még egy-két érdekességet). De a dramaturgia ettől függetlenül is a szerző egyik legnagyobb erőssége: rég izgultam ugyanis ennyire végig egy kötetet.

 

A cselekmény nagy erénye, hogy bár keverednek benne a különböző stílusok (politikai intrikával vegyített nyomozás, nagyszabású csaták és érzelmes karakterdrámák), mégsem lesz egyik sem unalmas (illetve talán csak az egyik, alig-alig előkerülő szereplő szálat éreztem feleslegesnek, de a trilógia többi részében valószínűleg az is értelmet nyer): mondhatni példaértékű a történet ritmusa, tökéletesen eltalálta McClellan az arányt (nagyon élveztem például, ahogy még a kevésbé fontos mellékszereplők is valódi személyiséget kaptak). És akkor még arról nem is beszéltem, hogy mennyire ügyesen foglalkozik a karakterekkel: nincs hiány vívódásokban, megismerjük a figurák motivációit, de mindez nagyszerűen belesimul a történetbe, nincs egy felesleges kitekintés sem – külön kiemelendő például Tamás és Tániel kapcsolata, amit meglepően érzékletesen dolgozott ki a szerző.

 

Brian McClellan persze le sem tagadhatná, hogy Brandon Sanderson köpönyegéből bújt elő (tanítványa is volt), ugyanis hatása igen erősen érződik a kötetben: persze félreértés ne essék, ez semmit sem von le érdemeiből – márpedig abból van bőven. Sandersonhoz hasonlóan McClellan is a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, regénye tobzódik a hatásos, ütős jelenetekben, a remek párbeszédekben és az olyan szereplőkben, akiket első pillantásra megkedvelünk, és akiknek aztán lélegzetvisszafojtva követjük végig a sorsát, ráadásul mindezt izgalmas ötletekkel és eredeti koncepcióval párosítja, amivel engem rögtön megnyert magának (sosem értettem, hogy miért kell minden epikus/high fantasy-nek a középkorban játszódnia). Mondtam már, hogy a kötetben szerepel egy szakács, akarom mondani séf is, aki egy reinkarnálódott istennek képzeli magát? Nem is tudom, van-e másik olyan sorozat, aminek ennyire várom a folytatását…