Főkép

Mostanában valamiért inkább riasztanak, mintsem magukhoz csábítanak a testesebb könyvek. Volt idő, amikor hatszáz oldal alatt nem tudtam elképzelni egy jó regényt, de manapság inkább a szófukarságot részesítem előnyben a terjengősséggel szemben. Ezt a változást leginkább az időhiánynak, és nagyszámú olvasnivalónak tudom be, így jár az, aki túl sok szerzői sorozatot, vagy csak szimplán sorozatot vállal be. Amikor aztán ezek összetorlódnak, csak nézek ki a kupacom mögül, hogy már megint mibe keveredtem. És akkor még örülhetek, hogy ezek között csak két példány volt öt centinél vastagabb.

 

Alapos megfontolás után a hazai szerzővel kezdtem, mivel valami újra vágytam, és eddig még nem csalódtam egyetlen Agavés felfedezettben sem. Igaz, hamarjában csak három nevet tudok mondani, de ők (Baráth Katalin, Izing Róbert, Kondor Vilmos) garanciát jelentenek nekem, ráadásul évekkel korábban már volt szerencsém Csurgó Csaba íráshoz, hiszen ő volt a Para elkövetője. De egy forgatókönyvben inkább képekben, látványban kell gondolkodni, ellentétben a regénnyel, ahol minden a szövegen múlik, kell leírás a szereplőkről, a háttérről, nincsenek gesztusok, hangsúlyok, csak a végtelenbe vesző mondatok.

 

Úgy tűnik, jól választottam, vagy egyszerűen csak szerencsém volt, nem tudom, hiszen a Kukoricza remek regénynek bizonyult, de legalábbis nekem nagyon tetszett. Negatívumot nem igazán tudok felhozni a történettel szemben, legfeljebb a tündérek valódi kilétével kapcsolatban vannak kétségeim, illetve időnként a cselekménybonyolítás kapcsán éreztem zökkenéseket. Viszont a könyv tényleg irgalmatlanul hosszú, szerintem az átlagember legfeljebb messziről kacérkodik ilyen vastag regénnyel, de nem veszi kézbe, hiszen ránézésre napokig tart, mire eljut az utolsó oldalig.

 

Igazából már az előhang során tudtam, hogy ez a könyv tetszeni fog, és ez az érzés csak fokozódott, amikor menet közben olyan finomságokkal szembesültem, mint a Petőfi elbeszélő költeményéből kölcsönzött fejezetcímek (a János vitézzel egyébként több helyen egyezik a történet), vagy azok a politikai utalások, amikkel az öregek személyesen, a fiatalabbak pedig filmekben vagy történelemórákon találkozhattak. Olyanokra gondolok, mint elnyomó rendszer, titkosrendőrség, nyom nélkül eltűnt emberek, stb. Vagy említhetem a recski kőbányát, Tündérországot – Csurgó Csaba fantáziája egyszerűen bámulatos. Miközben lazán kölcsönöz bizonyos elemeket, például elnyomási módszereket, ha úgy hozza a helyzet, simán kitalál valami egyedit, ami előtt muszáj megemelnem képzeletbeli kalapomat. Ráadásul művében megvan a Varga Bálint évekkel korábbi interjújában megfogalmazott elvárás, miszerint magyar szerzők magyar történeteket írjanak.

 

Csaba könyve nemcsak egy képzeletbeli (alternatív, múltbéli, jövőbéli) Magyarországot mutat be, hanem megtölti az országot jellegzetes magyar karakterekkel: gondolok itt a huszárokra, Árnyékra, Fejenagy Ferencre, az Ezredesre, a Tündérországot őrző katonákra, és sokan másokra. Megvan bennük mindaz a nagyság, erény, amiért büszkék vagyunk magunkra, és mindaz a rossz is, amiért időnként kényelmetlenül érezzük magunkat a hírek láttán. Mindezeken túl a Kukoricza a napi politikával is foglalkozik, nem lehet nem észrevenni az aktualitásokat.

 

Legjobban mégis az utolsó oldal, a befejezés tetszett, ami az én olvasatomban kizárja a folytatás lehetőségét. Ami elsőre biztosan furán hangzik, mivel ez a majd hétszáz oldal letehetetlen, színes-szagos, ízes-zaftos, van benne romantika, akció, humor, borzalom, ráadásul mindezeken felül egy komplett fejlődésregény – de valamiért úgy érzem, ez így kerek, bármiféle folytatás, elő vagy oldalsztori már túl sok lenne, rontaná az élményt. Persze meggyőzhető vagyok, ha a szerző is úgy gondolja…

 

Részlet a regényből