Főkép

„Rover a tizennégy négyzetméteres, hosszúkás börtöncella fehérre mázolt betonpadlójára meredt. Az alsó állkapcsában ülő kissé magas arany metszőfoga szaporán mozgott. A gyónás legnehezebb részéhez érkezett. A cellában csupán az alkarjára tetovált madonnát kaparászó körmeinek nesze hallatszott. A fiú, aki törökülésben ült vele szemben az ágyon, egy szót sem szólt, amióta Rover belépett a helyiségbe. Csak biccentett azzal a Buddha-szerű mosollyal az arcán, és Rover homlokára szegezte pillantását. Sonnynak nevezték, és az a hír járta róla, hogy tizenévesen meggyilkolt két embert, különleges képességekkel rendelkezik, az apja pedig korrupt rendőr volt.”

 

Ugyanolyan erős a felütés, mint a többi Jo Nesbø regényben. Néhány szó és mondat, amik első olvasásra beszippantanak, és egészen az utolsó írásjelig nem eresztenek. Néhány szó és mondat, amik olyan hangulatot árasztanak, hogy nem is igazán akarunk szabadulni, akkor sem, ha éppen nem tetszik, amit olvasunk, mert fáj, mert a lelkünket szaggatja, vagy csak egyszerűen azért, mert a mélység néz vissza a lapokról.

 

Nem tudom figyelmen kívül hagyni, ha szeretném sem, hogy számomra ez egy olyan könyv, ami sok-sok más történet villanásait felidézte bennem. Már csak a témájából adódóan is, hiszen egészen leegyszerűsítve ez egy bosszútörténet, márpedig olyanból nem kevés akad az elmúlt évtizedek könyv- és filmtermését vizsgálva. De nézhetjük úgy is, és fájhat azért is, mert olyan komoly erkölcsi és morális kérdéseket dobál elénk, amikről a meleg szobában, kényelmes székben ülve, finom teát avagy forró csokit szürcsölgetve könnyen ítélkezünk, de elképzelni sem tudjuk, hogy abban az adott helyzetben, akkor és ott mi mit tennénk. És az egész ettől olyan ijesztő. Meg attól, hogy tudjuk, általában az ilyen helyzetekben nincs feloldozás, nincs jó vagy rossz döntés, döntés van, amit meghoz valaki, és ez lesz hatással mások életére. Olykor olyan hatással, amire nem is gondolnánk.

 

Nesbø regénye számomra elsősorban kor- és kórkép, ami mérhetetlenül elkeserít, mert nála nincsenek fehérek, csak szürkék és feketék, talán néha egy-egy vörös folt is befigyel, de az inkább felzaklat, mintsem felvidít. Nála nem megoldások és lezárások vannak, csupán átmeneti nyugalmi állapotok, mert mindig ott lebeg előttünk a lehetőség, hogy egy újabb képletes ajtó kinyitása után egy újabb rég elfeledett „csontváz” hullik ki a szekrényből, amiről egyszer már azt gondoltuk, hogy kitakarítottuk. Meg aztán a tisztaság is csupán egy relatív fogalom…

 

Így visszaolvasva látom, hogy alaposan elkalandoztam attól, hogy egy könyvről akartam beszélni, az új Nesbø regényről, amiben nincs Harry Hole, de valahol mégis végig erről szövegeltem, bár főleg úgy, hogy mit váltott ki belőlem. Ha önmagában nézem, zseniális könyv, ha összehasonlítom a szerző többijével, talán egy-kettővel szemben alulmarad, de szerintem ez ebben a viszonyrendszerben kicsit sem mérvadó. Ráadásul számomra nem egészen egyértelmű, hogy ez egy önálló regény, avagy egy sorozat kezdő kötete, esetleg alap, amiből több sorozat indulhat, hiszen a karakterek egy része olyan, hogy megérne egy-két saját fellépést, meg aztán a befejezés is olyan, hogy innen többfelé is el lehet indulni. Mindenesetre én továbbra is ott leszek az olvasók között, alakuljon bárhogy… és igen, a moziba is el fogok menni, ha elkészül a film, merthogy el fog készülni, az tuti. Érzem a csontjaimban…