Főkép

A Negyedik Páncélgránátos Ezred három „lázadója” – Karl, Polack és Ami nyakig ül a slamasztikában, parancsnokukkal, Von Schorr őrnaggyal ugyanis az orosz vonalak mögé indultak fogolyszerzés céljából, de az őrnagy terve balul sült el, aminek eredményeképpen alig tudnak elmenekülni, ráadásul sebesült felettesüket is cipelniük kell, aki úgy hálálja meg tettüket, hogy hadbíróság elé állíttatja őket - innen már egyenes az út a kivégzőosztag elé, mégpedig gyávaságért.

 

Csakhogy az ezredparancsnok a gyors halál helyett büntetőlágerbe küldi őket, valahová a lengyel-orosz határ környékén lévő sztyeppére. És persze itt sem sokkal rózsásabbak a kilátásaik, mint a puskacsövek előtt lenne: vagy a szadista őrség végez velük, vagy, ha valamilyen csoda folytán túlélik a tábor borzalmait, a 333-as büntetőszázadba kerülve küldik őket vissza a háború mészárszékébe. Persze a három „lázadónak” esze ágában sincs meghalni, inkább azon agyalnak, hogyan tudnának megszökni a táborból és eljutni a semleges Svédországba…

 

Ha a „lázadókról” szóló előző könyvre azt mondtam, hogy nem tud teljesen megfelelni az elvárásoknak, akkor a mostanira azt kell mondanom, hogy sok helyen egy zs-kategóriás szuperprodukcióra emlékeztet. Miért érzem így? Mert annyiszor van „hihetetlen” szerencséje a három főhősnek, hogy az már szinte fáj. De nem csak a darabszám okoz problémát, a „megoldások” is nagyon nehezen emészthetőek: elég csak azt említeni, hogy pont akkor hajtja végre a Brit Királyi Légierő Hamburg bombázását, amikor a három szökevényt éppen körbezárja a Gestapo és már csak másodpercek kérdése, hogy letartóztassák vagy lelőjék őket. (És itt van egy kis gond. A történet 1944-ben játszódik, viszont Hamburgot 1943-ban bombázta le – gyalázatos módon – gyújtóbombákkal a brit légierő.) De lehet, hogy csak nekem voltak nagy elvárásaim, vagy már korábban is el kellett volna fogadnom a tény, miszerint Kessler nem a hitelességet, hanem a kalandokat helyezi előtérbe.

 

És talán éppen ezért nem csoda az sem, hogy a jellemábrázolás sem lett erősebb, továbbra is csak felszínes információkat kapunk a három „lázadóról”. Leginkább az éppen aktuális helyzetre adott reakcióikból derül ki valami róluk, de ezen kívül semmi. Ráadásul rajtuk kívül minden szereplőnek van valamilyen súlyos negatívuma: szadizmus, szexuális perverzió, drogfüggés, de minimum alkoholizmus. Továbbá hiányzik a humor, de legalább önirónia vagy szarkazmus, amellyel eddig Kessler rendszeresen élt is, hiszen korábban még a legreménytelenebb helyzetben is képesek voltak viccelődni a szereplői, ezzel mintegy bátorítva magukat, esetleg oldva a feszültséget vagy éppen a háború borzalmait.

 

Ha egy háborús környezetben játszódó hihetetlen menekülés történetét akarja olvasni valaki, és nincsenek nagy elvárásai, akkor ez a regény ideális erre a feladatra, én viszont most a túladagolás tüneteit vélem felfedezni magamon - bármennyire is szeretem tehát Kessler műveit, legalábbis általában, most egy kis szünetet kell tartanom, hogy idővel majd más szemmel tudjam nézni az összképet.