Főkép

Képzeljük el a jövőt!

 

Nem is olyan egyszerű feladat, ugye? Úgy érzem, a XXI. század elejére az emberiség fordulópontra érkezett. A technikai fejlődés olyan szintre jutott el, ahonnan nagyon sokfelé ágazhat el a jövő útja: az űr meghódítása épp annyira közel lehet, mint az apokalipszis. Lehet, hogy holnap felbukkan egy mesterséges intelligencia – de az is lehet, hogy soha nem jutunk el hozzá. Virtuális valóságok, az internet mindenre kiterjedő szövedéke: ebben már gyakorlatilag benne élünk, és a fejlődés nem úgy néz ki, mintha megállna. Esetleg a Mars felé akarunk kacsintgatni, telepeket létrehozni, majd továbbmenni: benépesíteni az egész galaxist, mi több, az összes galaxist? Vagy inkább megmaradni a Földön, helyrehozni mindazt, amit az elmúlt évszázadok során tönkretettünk – vagy akár tovább rombolni?

 

Nem értjük még egészen pontosan a minket körülvevő világot. Próbálgatjuk a fizika, a biológia, a matematika határait, keressük, hogy merre nyílnak meg előttünk új utak. De közel sem biztos, hogy mind előre vezet. A sokat hangoztatott szingularitás lehet, hogy sosem következik be – vagy ha mégis, akár a végünket is okozhatja. Robotokat, mesterséges lényeket akarunk létrehozni: de „gyermekeink” a kárhozatot is elhozhatják számunkra. Ám ez csak a kezdet, annyi „boldog” jövő áll előttünk, ahány „borzalmas”. Feltalálhatunk gyógyszert a rákra és más pusztító kórokra. Szabályozhatjuk a természetet, hogy egy élhetőbb és jobb planétát hagyjunk az utókorra. Elérhetjük az örök fiatalságot, az örök jólétet, amikor senkinek sem kell nélkülöznie, és senkinek nem kell boldogtalanul élnie. Ám vajon jó lesz nekünk mindez?

 

Hiszen annyi módon juthatunk el a teljes kipusztulásig. Az ökológiai katasztrófák, a globális felmelegedés csak az első lépcsőfok: ami a szemünk előtt van. De közben folyton keresztezik fejlődésünket olyan pillanatok, amikor lenullázhatjuk fajunk teljes jövőjét. Vajon nukleáris háborúban fogunk meghalni? Létrehozzuk a mesterséges intelligenciát, de az elpusztít minket? Elfogy az összes erőforrásunk, és visszasüllyedünk a kőkorszak szintjére? Rosszul sül el egy kísérlet, és véletlenül fekete lyukat teremtünk, ami egy pillanat alatt elnyel mindent? Addig játszunk a biológiai technológiával, hogy a végén egy globális járvány miatt lesz végünk? Felemészt minket a nanoméretű gépezetek univerzuma? Vagy egyszerűen érkezik az űrből egy üstökös, és ugyanarra a sorsra jutunk, mint a dinoszauruszok? Valami rajtunk kívül álló ok miatt fog elpusztulni az emberiség?

 

És ha már a rajtunk kívül álló okoknál tartunk: mi van a minket körülvevő világgal? Fermi-paradoxonja arról beszél, hogy ha annyira valószínű a földönkívüli fajok létezése, akkor miért nem találtunk még bizonyítékot erről. Tényleg: hol vagytok idegenek? Megrémisztünk titeket? Szánalmat váltunk ki? Kíváncsiak vagytok ránk? Vagy nem is törődtök velünk? És ha véletlenül egyszer tényleg rátok akadunk: milyen lesz a reakciótok? Ki fogtok minket irtani, vagy épp ellenkezőleg, barátokként üdvözöltök? Segíteni fogtok nekünk, vagy kizsákmányoltok? Hogyan fogunk mi reagálni? És mi történik akkor, ha sosem találkozunk veletek? Neumann János önreplikáló gépekkel képzeli el a jövőt, míg sokan mások inkább a személyes gyarmatosításra szavaznak. Talán csak a tudatunk fog keresztülutazni a téridőn? Vagy soha nem látjuk meg az űr végtelenét?

 

Persze nem muszáj ilyen messzire tekinteni: milyen lesz a következő évtizedünk? A telefonok után a következő lépcsőfok az okosszemüveg? Internet a gondolatunkra csatlakoztatva, az agyunkba telepítve? Az interneten keresztül bárkihez el tudunk érni – tudatok összeálló felhője, gondolatok összekapcsolódása: ez lenne a folytatás? Mesterséges szervek, implantok, beültetett sejtek és gépezetek… ez mind elérhető távolsága kerül, sőt, kötelező elem lesz minden embernél? Eltűnnek a társadalmi osztályok közti különbségek, vagy éppen felerősödnek? A rasszizmus véglegesen eltűnik, mindenki elfogadja a másik embert: vagy esetleg tovább növekszik az ellentét a különböző emberek között? A sokféleség erénye a fajunknak vagy hátráltató tényező? Adjunk polgárjogot a mesterséges intelligenciának, avagy a poszthumánok el fogják szüleiket árulni? Meddig mehetünk el a fejlődésben, hogy a mostani ember már ne tekintse a jövő nemzedékét embernek? Mikor fogjuk elveszíteni az emberségünket? Egyáltalán: mitől ember az ember?

 

Ha valamit, hát azt biztosan el tudom mondani David Brinről, hogy érzi ezen kérdések súlyát. És nem tétovázik, amikor fel kell tenni őket. Regényét egyenesen ellepik a jóslatai, egymás után sorjáznak a megfontoltságra és lassításra felszólító gondolatai, kitalált regényrészleteket, interjúkat, metaszövegeket közöl, hogy alátámassza a cselekményben leírtakat. Az egyébként talán feleslegesen sok szálon vezetett történetet is mintha csak azért vezetné ilyen hosszan térben és időben, hogy újabb és újabb módokat találjon ki a jövő előrelátására, miközben tucatnyi fontosabb karakterét is úgy terelgeti, hogy hihetetlenül széles skáláját ismerjük meg a temérdek ötletének. Az Existence (magyar kiadásban cselesen eltérő alcímet kapott) két kötete ugyanis grandiózus vállalkozás: Brin bemutatott jövője annyira komplex, annyira szerteágazó és összetett, hogy hirtelen nem is tudom, akarok-e ott élni, vagy inkább vágyódom vissza az őskorba.

 

Ettől függetlenül sajnos regényként meglehetősen nehézkes az Existence, engem például nem tudott különösebben elkapni jövőlátomásának hangulata, és sokszor azon kaptam magam, hogy unom az eseményeket – cserébe viszont nem tudom nem elismerni, hogy volt olyan ötlete, amire még én is jóízűen csettintettem, valószínűleg ugyanis az egyik legviccesebb űrutazási koncepciót olvashatjuk a regényben. Az első kötet lényegében egy elnyújtott felvezetés, amit hét különböző szálon követhetünk, hogy aztán robbanjon a bomba – és kinyíljon előttünk a jövő (annak minden előnyével és hátrányával). Elsősorban azoknak ajánlott tehát, akiket nem zavar a lassan csordogáló cselekmény, illetve hogy a szerző inkább a gondolataira és az ötleteire helyezi a hangsúlyt, nem pedig az események láncolatára – akiknek például a 2312 tetszett, azok ezt a regényt is élvezettel forgathatják. A többiek pedig tovább gondolkodhatnak a nagy kérdésen: milyen lesz a jövőnk?