Főkép

Az orr egy nagyon fontos szerv. Múltkor Cyrano de Bergerac-nak egy meglehetősen nagy példány fészkelt az arcán, most pedig valaki elvesztette a sajátját – de talán ne szaladjunk ennyire előre. Nyikolaj Vasziljevics Gogol kérdés nélkül az orosz irodalom egyik legnagyobb alakja: Dosztojevszkij szerint valójában minden orosz szerző a „köpönyegéből” bújt ki, de például Puskinnak is nagy kedvence volt Az orr című elbeszélés. Mégis, az emberek (különös tekintettel a kamaszokra, kisiskolásokra) többsége nem szívesen vesz a kezébe egy klasszikus orosz regényt: még a rövidebbek is elriasztják az érdeklődőket (nem is beszélve az olyan monumentális művekről, mint a Háború és béke), így hát egyre kevesebben ismerik például Gogol munkásságát. Ezek után nem meglepő, hogy a következő történet, amit újramesélnek neves szerzőink, az maga Az orr…

 

Szóval ott tartottunk, hogy Kovaljov őrnagy elvesztette az orrát. Ez nem valamiféle metafora, nem egy idétlen hasonlat: Kovaljov egyik reggel felébredt, kinyújtózott, ásított egy nagyot, majd amikor meg akarta nézni a pattanást az orrán, akkor vette észre, hogy szőrén-szálán eltűnt az ominózus testrész. A helye még megvan, úgy néz ki Kovaljov képe, mint egy lepény, az orr azonban nincs ott, de ez látszólag senkit nem érdekel igazán – az őrnagy számára azonban annál fontosabb, hogy visszakerüljön hozzá szaglószerve (elvégre csak nem mutatkozhat orr nélkül a fiatal hölgyek előtt!). Eközben Szentpétervár másik felén egy borbély a reggeli zsemléjében valami furcsa fehér izét talál. Nem sült meg, de mégis benne van a zsemlében! Borbélyunk egyáltalán nem érti, s amikor közelebbről megvizsgálja, akkor ébred rá, hogy ez egy orr. Egy ember – ráadásul egy meglepően ismerős ember – orra. Vajon vissza fog kerülni Kovaljov arcára? És hogy tölthet be államhivatalt egy orr?

 

Kovaljov ugyanis az utcán sétálva találkozik az orrával – aki éppen imádkozni megy, hintón, szép ruhában, láthatóan magas állami hivatalt betöltve. Kovaljov testrészének sikerült az, ami neki soha: feljutni a ranglétrán. Hogy érintheti ez az (egyébként nem is valódi) őrnagyot? Valóban nem túl jól, s innen immár szabad az út, hogy Gogol brillírozhasson – legalábbis az eredeti elbeszélésben. Ezúttal a történet elmesélésének feladata Andrea Camillerire, Olaszország egyik kedvenc krimiírójára (figurája, Montalbano felügyelő nem csupán hazájában híres) hárul, aki természetesen könnyedén megoldja a feladatát. Ha ő mesél, a hallgatóság nem a száraz orosz prózát hallja, nem a kissé régies stílusra kell figyelnie: Camilleri előadásában mindent régi ismerősként köszönhetünk, olyan mesélő, aki nem csupán alázattal nyúl az eredeti „alapanyaghoz”, de azt képes úgy átadni, hogy még a fiatalok is érdeklődjenek iránta.

 

Furcsa ötlet volt egyébként pont Gogolt újramesélni: történetei ugyan valóban régebben íródtak (bár nem annyira régen, mint mondjuk A jegyesek), de rövidek, és pont a humoruk, az abszurd témájuknál fogva azt hinném, hogy meg tudja ragadni a kamaszokat (vagy épp ellenkezőleg, mindez inkább eltántorítja őket?). Ráadásul Gogol stílusa azért még mindig jóval „fogyaszthatóbb”, és alkotásai talán kevésbé szorulnak rá a modernizálásra – ettől függetlenül, így az olvasás után, igazat adok Alessandro Baricco-éknak, hogy erre a műre esett az egyik választás. Camilleri az egyik legkiegyensúlyozottabb narrátor eddig a sorozatban: nincs túl sok kiszólogatás, nem akarja mindenáron lebutítani a történetet, inkább mesél, érdekességeket és mindazt, ami megragadhatja a képzeletet. Ezen túl is nagy erénye, hogy minden mondatán érződik: ő szereti Gogolt és szereti Az orrot, mi több, meg akarja tartani az eredeti értékeit – ez egyedül a végén bicsaklott kicsit meg, a tanulság levonásánál, mely némileg sutának tűnt a korábbiak profizmusa után.

 

Még jó, hogy kárpótolnak a szlovén Maja Celija illusztrációi, melyek (a sorozatban megszokott módon) újfent eléggé elütnek a korábbiaktól: érezhetően inkább a kortárs mesekönyv-illusztrációkra emlékeztetnek, hangulatosak, barátságosak (olyan módon, amit mindenki a gyerekek kezébe adna), bár mintha az esetek többségében inkább a kisebb képeket, a kisebb formákat szeretné, nagyobb illusztrációból nem szerepelt túl sok a könyv lapjain. Színeket tekintve is inkább a nem túl harsány árnyalatokat kedveli, ami egyébként jól átadja azt a fajta szürkeséget, ami az orosz csinovnyikok, kisemberek mindennapjaira jellemző. Ez persze az egész könyvre jellemző: Andrea Camilleri úgy vezet be minket Gogol világába, hogy nem terhel feleslegesen, nincs különösebb nehézség olvasás közben, de mégis kedvet kapunk az eredeti olvasásához. Azt hiszem, ez a legjobb módja a régi, lassan a közismeretből kikopó történetek megmentésének…