Főkép

Sokszor járok úgy, hogy meggyőz a fülszöveg, viszont olyan már nagyon régen nem volt, hogy szabályos lelkesedést éreztem a sorok olvastán, ám most az F-fel mégis így jártam. A középszerűség gondolata mindig is foglalkoztatott, nemcsak a saját életem kapcsán, de úgy általában, az egész világot elnézve – elvégre nem lehet mindenki zseni, de olyan rossz abba belegondolni, hogy nem vagyunk jobbak másoknál, illetve, hogy sosem lehetünk a legjobbak. Hogy mindig csak meglapulunk a tömegben. Pedig ha megtalálnánk „azt a valamit” az életben, amivel kiemelkedhetünk, akkor minden más lenne...

Daniel Kehlmann könyve erről is szól és még mellette sok minden másról: rengeteg kérdést tesz fel, melyekre megpróbálnak választ adni főhőseink, a Friedland-család három generációja.

 

Arthur, az apa, az író egy napon egy illuzionista előadására viszi el három fiát: az igazi „mamakedvence” Arthurt és az ikreket, a zavarba ejtően azonos Iwant és Ericet, s a Nagy Lindemann produkciójának hatására mindannyiuk élete megváltozik. Évekkel később a fiúkat mint felnőtteket látjuk viszont: Arthurból hitetlen pap lett, Eric egy túlhajszolt befektetési tanácsadó, míg Iwan egy kulturális heccből él. Hármójuk élete összekapcsolódik egy újabb napon, aminek a hatása aztán Eric lányának, Marie-nak az életében köszön vissza.

 

Az F lehetne így a Friedland-család története is, ahogy megismerünk három generációt, életüket, kudarcaikat – mégsem áll össze családregénnyé, mert sokkal inkább szól az egyénekről, a három fiúról, a köztük lévő kapcsolatról, rejtett mozgatórugókról és az élet nagy hajtóerőiről, a nyertes meccsekről és a kudarcokról. De főként az utóbbiról. A hármas élete ugyanis azt járja körül, hogy milyen az, ha a választott hivatás nem megfelelő: ha nem tölti ki az életet, vagy éppen, ha túlságosan is kitölti, illetve ha csak titokban végezhetjük. És innen jut el a középszerűség kérdéséhez: mi van akkor, ha nem vagyunk jók igazán abban, amit csinálunk?

 

Manapság annyi lehetőségünk van arra, hogy kezdjünk valamit az életünkkel – így aztán könnyű elbizonytalanodni, és nagyon nehéz választani: vajon valóban jól döntöttünk, hogy ezt az életet választottuk magunknak? És az első kudarcok még több bizonytalansággal töltenek el bennünket. De a nagy mókuskerék halad előre, amiből sokszor nem tudunk kiszállni, mert a körülmények nem engedik; a pénznek folynia kell, az életünket fenn kell tartani. Ironikus módon pont az első pillanatban tehetetlennek tűnő apa lesz az, aki ki mer lépni az életéből, hogy máshogy élje azt le, míg a fiúk végighaladnak gyengeségeik mentén, és még az sem látja meg az igazságot, akinek a halál ad lehetőséget, mert a válasz végül a testvérének jut.

 

És itt láttam meg azt is, hogy miért nem tört le a regény annak ellenére, hogy ilyen nehéz témákat választott magának. Ugyanis vicces: teli van olyan apró poénokkal, kikacsintásokkal az emberi gyengeségekre, ami miatt meg tudom érteni a szereplőket, hiszen saját kis életemet idézik fel. Meg hát végülis az élet megy tovább, amit fel lehet fogni tragikusan is (ha úgy gondoljuk, hogy a szereplők megalkuvóak), vagy úgy is, hogy végül elfogadják az életüket, és megpróbálják azt a lehető legjobb módon élni. A választás mindenki lehetősége és felelőssége egyaránt.

 

De a szöveg nemcsak a humora miatt élvezetes, hanem azért is, mert tényleg jól megírt. Mindhárom szereplő esetében egyszerűen élvezet olvasni a szöveget, mert szép, de ugyanakkor kicsit különböző is, az alakokkal együtt valahogy más ritmust ad az egyes történeteknek: a pap ráérősebb meséjét követi a bróker, aki ugyanolyan zilált még gondolatok szintjén is, mint az élete, míg Iwan története keresi a szépet és megfogja a prózán keresztül. De élőek a szavak; azt éreztem, hogy igen, ezeket a sorokat bármikor hallhatnám akár az utcán is, a bemutatott világ valódi, reflektál a valóságunkra.

 

Bemutatja az is, hogy a személyes valóságunk is mennyire különböző. A szereplők találkoznak a halállal (vagy az ördöggel – ezt mindenki döntse el maga), de erre az élményre is különbözően reagálnak. Az illuzionista is háromszor bukkan fel a regényben, s ezalatt az először nagynak tűnő alak kicsinyes színeváltozáson megy keresztül és a végére inkább szánalmasnak, semmint félelmetesnek tűnik. Ezek a szimbólumok egyrészt kapcsolódnak a könyv humorához, másrészt megmutatják, hogy a változás és változatlannak maradás lehetősége valóban csak bennünk van, rajtunk múlik, és ezzel sokat árul el arról, mi is az ember, hová tartunk, mi lesz belőlünk, és hogy hogyan is magyarázzuk életünk történéseit.

 

Kehlmann szeretettel mutatja be az embert, ezt a különös állatfajt egy olyan könyvben, amely minden olvasással új élményeket hozhat magával. Hiszen lehet akár a középszerűség bemutatója, a fejezeteket láthatjuk a hitetlenség és a hit stációiként is, értelmezhetjük a bennünket érő élmények hatásain keresztül, de akár vizsgálhatjuk azt is, hogy a családi minták hogyan hatnak az életünkre. A lényeg, hogy engedjük el magunkat, hagyjuk, hogy a remek próza elringasson, és akkor biztosan ráérzünk a szöveg zenéjére.