Főkép

A 28. Képregénybörze újdonságai közül A halál és az iránytű volt az egyik olyan alkotás, amely felkeltette az érdeklődésemet, két okból is: egyrészt már a borító alapján rögtön megfogott a stílusa, a másik ok pedig egyértelműen Jorge Luis Borges neve volt. Koska Zoltán Borges azonos című novellája nyomán írta-rajzolta meg képregényét, amely szerencsére nem csupán a meglévő írás képregénnyé adaptálása, hanem annak továbbgondolása, egy másik történetbe illesztése.

 

Az eredeti novellában egy sorozatgyilkos utáni nyomozásról olvashatunk, Koska képregényében pedig az első áldozaton egy Borges kötetet talál főhősünk, Rigolya Tóbiás magánnyomozó, éppen ennél a novellánál kinyitva. Hamar kiderül, mindez nem véletlen – Tóbiás a dédunokája annak a bizonyos, a novellában Lönnrot név alatt szereplő másik nyomozónak, így rögtön egyértelműnek tűnik, miféle összefüggés is van a múltban valóban megtörtént események és a jelenleg zajlók között.

 

Általában nem sok bizalommal fordulok semmilyen klasszikus, prózai mű képregényként való feldolgozásához, egyszerűen annyira eltérő műformákról van szó, hogy csak ritka esetben tartom kivitelezhetőnek, hogy egy adott mű mindkét megoldásban ugyanannyira átütő erejű lehessen. Igaz, sosem próbálkoztam komolyan képregény-készítéssel (az unalmasabb tanórákon csapatban elkövetett önszórakozató firkálás azért rettenetesen messze van ettől, hiába tűnt akkor és ott zseniálisnak), de úgy gondolom, teljesen másfajta gondolkodásmódot igényel, más jellegű az ábrázolási lehetőségek tárháza, mint a kizárólag szövegalapú történetmesélés esetén. Épp ezért, laikusként, számomra nagyobb nehézségnek, legalábbis egészen másféle feladatnak tűnik egy már meglévő novellát (a megfelelő minőségben) képregénnyé alakítani, mint egy teljesen új történetet elképzelni és megfesteni. Koska Zoltán, azt hiszem, igen jó megoldást talált rá, hogy egy képregényben ötvözze mindkettőt.

 

Bár régóta a terveim közt szerepelt, hogy megismerjem Borges műveit, mindeddig azonban nem került sor rá – ám most végre elérkezettnek láttam az időt, így elolvastam az eredeti novellát is, és ez igen hasznosnak bizonyult. Miután kaptam pár oldalnyi benyomást Borges-ból, sok minden a helyére került: mindaddig hiába tetszett a képregény hangulata, nem tudtam mihez kötni, Borges stílusába belekóstolva viszont rögtön egyértelművé vált, Koska Zoltánnak milyen remekül sikerült átadnia a novellát a rajzaival. Így aztán megtaláltam a hőn áhított kapcsolatot az eltérő műformák között, ráadásul az is kiderült, hogy a képregényt önmagáért is érdemes olvasni – már csak azért is, mert az általa kreált figurák kifejezetten szimpatikusra sikerültek, szerethetőek, már-már ismerősnek éreztem Rigolya Tóbiás és Spiff, a nyomozókutya alakját is (szívesen látnék további történeteket is a főszereplésükkel).

 

A rajzok „egyszerű” (ugyan tudjuk, hogy csak annak tűnik), grafitceruzás stílusban készültek, pár vonallal tökéletesen ábrázolva a karaktereket, mindenhol egy kevés tónussal kiemelve őket, a borítóképet leszámítva fekete-fehérben. Az oldalképek rendezettek, áttekinthetőek, kellemes összhang keletkezik az elrendezésből, a rajzok és szövegbuborékok elhelyezkedéséből. Néhol ugyan nem bántam volna, ha az aktuálisan beszélő karakter helyett más is kerül a panelekre – főleg az adaptált novella képkockái esetében –, néha ugyanis a szöveg túlsúlyba került; talán megért volna még pár oldalt, hogy ezek a részek is több képpel, kevésbé zsúfoltan kerülhessenek a képregénybe, bár az egész kötet szerkesztése elég feszes és átgondolt, így lehet, hogy erre nem sok lehetőség adódott.

 

A pontos és gondosan felépített koncepció egyértelműen felfedezhető, ha alaposabban szemügyre vesszük az első három fejezetet, ahol az Alan Moore-tól már ismert szimmetrikus oldalakra bukkanhatunk – a panelek mérete, alakja tükrösen szimmetrikus egy-egy fejezeten belül (az első oldal tükörképe az utolsó, és így tovább, míg a középső két oldalnál összeér a szimmetria). Ráadásul ez egyáltalán nem öncélú, hanem illeszkedik magához a történethez is – például az első fejezetben Lönnrot hat panelen át mélyed el a gondolataiban szinte félálomban sötétfekete háttér előtt, míg a szimmetrikus oldalpáron ugyanilyen stílusban ábrázolja, ahogyan a rémálomszerű Triste-le-Roy villában bolyong.

 

A halál és az iránytű amellett, hogy önmagában is kifejezetten kellemes olvasmány, felkeltette az érdeklődésem úgy általában Borges munkássága (talán nem ez az egyik burkolt célja, ha klasszikusból képregény készül?), valamint Koska Zoltán további művei iránt – remélem, még több önálló képregénye is megjelenik még az elkövetkezőkben.