Főkép

„Kibillent az elviselhetetlen normalitásból” – írja a hátsó borító, s hozzá összetevőként nőket sorol fel. Ingertől Gerdáig, Nyuszitól Berillig, Annától Deliláig igen sok női nevet – ők lesznek a kalauzaink ezen a földi pokolnak beillő mennyországban, amit életnek hívunk. Vagy legalábbis Cserna-Szabó András hívja így, a magam részéről annak is örülnék, ha mindez az író fantáziája lenne, minket, jámbor olvasókat pedig békén hagyna a saját hülyeségeink, ostobaságaink között, amit előszeretettel gondolunk könnyed, egyszerű, mondhatni normális életnek. De nem, Cserna-Szabót nem ilyen fából faragták: inkább meghökkent, ledöbbent, pofon vág, majd még belénk rúg párat, miközben végig vicceket mesél. Valami ilyesmi érzés a Veszett paradicsomot olvasni, én meg, azt hiszem, pont ezért tűnődőm már egy hónapja, hogy mit is találtam a röpke háromszáz oldalnyi groteszk novellafüzér között.

 

Az az igazság, hogy én még nem jöttem ennyire zavarba egy novelláskötettől. Lehet, hogy újabban mindenben parabolát akarok találni, vagy legalábbis megtéveszt az olyan szépirodalom, ami nemcsak hogy nem próbál valami egyetemeset és nagyszerűt megfogalmazni (a filozófusok emlegetése ehhez kevés), de még az összefogó, általános gondolat is hiányzik belőle – akárhogy is, a Veszett paradicsom ilyen tekintetben meglepően céltalan és szerteágazó füzér. Ez persze annak ellenére sem jelentős probléma, hogy én azért vártam volna valami érdemi mondanivalót, ami túlmutat az aktuális novella világán, ami kicsit többet is megfogalmaz annál, mint hogy a férfiak csak és kizárólag nők mellett képesek a legmagasabb és (főleg) a legmélyebb pontokra eljutni. Elvégre ez azért Bukowski óta nem tűnik olyan kifejezetten ütős és eredeti témának.

 

Kicsit sokat támadom a kötetet, de csalódásom inkább csak abból fakad, hogy megint a Puszibolthoz hasonló erejű könyvet vártam, ami ha nem is tökéletes, legalább mer komolyan foglalkozni emberi sorsokkal. A Veszett paradicsomban Cserna-Szabó mintha visszább lépne három lépést, mintha a komoly egzisztenciális problémáknak csak a felszínét kapargatná, mintha ezúttal megelégedne a könnyebbik úttal: ennek pedig nehéz őszintén örülnöm. De azért nem akarok igazságtalan lenni, az esetek többségében kifejezetten szórakoztatóan mereng a férfilét gondjairól, az abszurdba, groteszkbe hajló novellák kétségtelenül vannak annyira őrültek és bizarrak, hogy állandó jelleggel meg tudjon döbbenteni, sőt, általában nagyon is élvezzem az elmés ötleteit, ám úgy hiszem, a szerző ennél többre is képes.

 

A novellák egyébként igen sokszínűek: akad itt a századelő Budapestjén játszódó gótikus kávéházi történet, chicagói kórházi jelenet, vámpíros-grófos erdélyi história, űrhajós zeneidézés, vonatos szellemsztori és IKEA-s horror is, szinte mindegyik írás más helyszínen (sőt, időben) játszódik, aminek köszönhetően mindig érdekes felfedezni az aktuális mű hátterét (mondjuk hogy miért beszélnek ennyire sztereotip-vidékiesen a „Júlia” szereplői). Ráadásul mindegyik végén szinte garantált a csattanó, amitől egy picit kiszámíthatóvá válnak a művek, de legalább szabadjára engedhetjük a fantáziánkat az írások olvasása közben, hogy vajon mi történik az adott történetben és miért. Ez amúgy is állandó feladat a kötetben: próbálkozunk rájönni, hogy mit is olvastunk az előbb, van-e bármiféle kapcsolódási egység a novellák között.

 

Furcsán ambivalens érzések kerülgetnek a Veszett paradicsom után: egyszerre jövök tőle zavarba, nem értem, hogy miért is kellett mindezt olvasnom, miért volt igazán jó ez a káosz – és közben pedig újra és újra bevillannak az egyes novellák, amikre még mindig vigyorgással és heves nevetéssel (vagy épp szörnyülködéssel) kell visszagondolnom. Mert bizony azért szép számmal vannak olyan írások, amelyek önállóan nézve egészen zseniálisak: a „Cina” a hangulatos múltidézésért, a „Delila” a karakterek ábrázolásáért, az „Anna” az abszurd maximumra pörgetéséért, a „Josefa és Rosa” az ügyes dramaturgiájáért, a „Kriszta” a főszereplőért, míg a kötetkezdő „Vénusz” a stílusáért lesz igazán emlékezetes, de ahogy így végiglapozom a kötetet, szinte mindegyikben meg tudnék valami igazán ötleteset említeni. Csak azok a fránya gondolatok, azok ne hiányoznának nekem annyira…