Főkép

A Földnek befellegzett. A skrullok inváziója gyakorlatilag sikeresnek tekinthető: elfoglalták a fontos kormányszerveket, beépültek a legnagyobb ügynökségek közé, még a szuperhősök közé is beférkőztek, így aztán vége a KARD-műholdnak és a SHIELD-bázisnak, a Mennydörgő-hegy ostrom alatt áll, az Iniciatíva csapatai épp úgy az összeomlás szélén állnak, mint a Fantasztikus Négyes – és akkor még nem is beszéltünk Tony Starkról, akinek megfertőzték a páncélját. A Vadföldön harcoló hősök még azt sem tudják, hogy ki áll az ő oldalukon, kiben bízhatnak és kire támaszkodhatnak – így aztán hiába bírnak együttesen elképesztő erővel, ha nem ismert az ellenség. Vajon van még bármiféle esélye a Földnek? Vagy ideje lemondani a bolygóról, és hinni a skrulloknak, akik békét és nyugalmat hirdetnek…?

 

A hősök válasza természetesen azonnali és egyöntetű nem – összeszedik hát utolsó erőmorzsáikat, hogy egy mindent elsöprő, végső támadásra induljanak a skrull hadsereg ellen. Szerencsére azért közel sem olyan reménytelen a helyzet, mint az elsőre tűnik: Nick Fury mindig képes előállni egy újabb hadsereggel; Brand ügynök az űrben egyre közelebb jut Reed Richards, vagyis Mr. Fantastic kiszabadításához; ráadásul Csuklya, a (szuper)bűnözők egyik vezére is úgy dönt, hogy segít a hősöknek, elvégre ők sem szeretnének beolvadni a Skrull Birodalomba. Nem reménytelen hát a Föld bolygó uralmáért folytatott harc, ám azt sem lehetne mondani, hogy érdemes bizakodni. Elég egy apró hiba, és véglegesen a skrullok győztek – meg tudnak vajon birkózni a feladattal a Föld legnagyszerűbb szuperhősei?

 

A Titkos Invázió első részében még az egyes szereplők identitása játszotta a főszerepet – az állandó kétség olyan feszült és bizalmatlan légkört teremtett, amiben senki sem érezte jól magát. Vajon a mellettem álló velem van, vagy azon munkálkodik, hogy egy óvatlan pillanatban hátba döfjön? A terv, amit valamelyik hős kitalál, vajon kinek az érdekét szolgálja? Egyáltalán: én ember vagyok? Vagy csak egy skrull alvóügynök, akit bármelyik pillanatban aktiválhatnak, hogy saját csapattársai ellen forduljon? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken merengtek hőseink, s az állandó kétely gyakorlatilag megbénította őket: nem voltak képesek érdemben cselekedni, nem tudtak kimozdulni aktuális helyzetükből, hiszen könnyen elképzelhető, hogy a következő lépésük már a skrullokat segíti. Barátok fordulnak egymás ellen, régi csapattársak között lángol fel újra az ellenszenv, ám közben új szövetségek és új barátságok is kialakulnak – márpedig akkor talán mégsincs minden veszve…

 

A folytatásban azonban mintha kicsit átrendeződtek volna a viszonyok: mintha túljutottunk volna a holtponton, amikor minden reménytelennek és kilátástalannak látszik – hogy elkezdhessünk egy új tervet kovácsolni. Persze ez az elosztás valószínűleg tudatos, az eredetileg nyolc füzetben megjelent történet ilyen tekintetben nagyon szépen elválasztható: az egyetlen probléma, hogy nagyon élesnek tűnik a váltás. Pontosabban ez csak tünete annak, hogy a nyolc rész borzasztóan kevés, egyszerűen semmit sem lehet érdemben kibontani, nem lehet igazán fókuszálni az egyes helyszínekre vagy szereplőkre (az első kötet ugyan ügyesen próbálkozott vele, de a befejezésben ilyenre nem igazán volt példa). Mindenből csak impressziókat kapunk, röpke panelek erejéig tudunk csak koncentrálni, utána muszáj továbblépni, hogy másra is maradjon idő. Nehéz úgy cselekményt vezetni, hogy muszáj tucatnyi hőst mozgatni egyszerre, ráadásul az is könnyen elképzelhető, hogy egy karakter csak egy fél kötettel később kerül elő újra.

 

Mégis, Brian Michael Bendis megpróbálkozott a lehetetlennel, és nagyobbrészt sikerült is neki. Az események folyamata érthető és logikus, tudjuk követni az egymás után sorjázó, egyébként mindenképpen érdekes és izgalmas pillanatokat, csupán azt kell elfogadnunk, hogy kénytelen tömegjelenetekben gondolkodni. Amik amúgy rendkívül látványosak: ha valamit, azt biztosan nem lehet eltagadni a nagy Marvel-eseményektől, hogy ne járnának élen az epikus és óriási csaták bemutatásában. Sokszor muszáj volt percekig böngészni az egyes oldalakat, annyi apróság került fel, annyi hős jelenik meg rajtuk (megszámoltam: az egyik csata „jó” oldalán nem kevesebb, mint 50 hős tűnik fel – és ezek csak azok, akik egyértelműen felismerhetőek). Leinil Yu munkájára most sem lehet tehát panasz (továbbra is nagyon tetszik ez a modern képregénystílus, amit ő képvisel), legfeljebb a nagyszámú hős megkülönböztetése nem teljesen sikerült mindenhol.

 

A Titkos Invázió – Végjáték érdekessége, hogy tartalmaz egy füzetnyit a The Mighty Avengers-ből is (konkrétan a 16-os számot), amiben kicsit az előzményekhez térhetünk vissza: még a Beszivárgás előtti eseményekhez, amikor is Elektra tevékenységét figyelhetjük meg – ő azon kevés hős közé tartozik, aki érdemben próbált valamit tenni a skrull invázió ellen, még annak bekövetkezte előtt. A füzetnek további érdekessége, hogy a rajzok stílusa is igen élesen elüt a többitől: Khoi Pham lényegesen vékonyabb vonalakat használt, sokkal finomabbaknak tűnnek a kontúrok, miközben ezzel párhuzamosan mintha a színek is vesztettek volna élénkségükből. Furcsa a kontraszt a Titkos Invázió többi részével szemben, egy fokkal régebbi hangulatot kaptak ezáltal a képek, de szerencsére nem rossz értelemben.

 

Véget ért tehát a Titkos Invázió, amiről őszintén szólva kicsit vegyes érzelmeim vannak, de ez általában az összes óriási méretet öltő crossover-eseményre elmondható. Nem a létjogosultságukat kérdőjelezem meg (mert az biztos, hogy ezek jóval több embert érdekelnek, mint önmagában egy-egy kevésbé ismert hős kalandjai), ráadásul tökéletes alkalmat adnak arra, hogy kedvet kapjunk egy korábban általunk nem követett szuperhős életének megismeréséhez (engem mondjuk most először kezdett érdekelni Marvel kapitány életútja), csupán a cselekmény léptéke miatt elveszik a hősök személyes drámája, ami engem az esetek többségében jobban érdekel, mint a csaták sorozata. Szerencsére azért Bendis elég profi író ahhoz, hogy még a harcok menetét is izgalmasan vezesse, nekem pedig csak így utólag, a kötet végeztével legyen időm elgondolkodni a miérteken – hiszen közben engem is magával ragadott ez az őrült káosz. Úgyhogy kíváncsian várom, mivel rukkol elő legközelebb a szuperhős-képregények hazai kiadója, a Kingpin – feltételezem folytatódik az Új Bosszú Angyalai sorozat, hiszen ugyan az inváziónak vége, de valakinek még el kell takarítania a romokat…