Főkép

Tavaly olvastam a sorozat bevezető kötetét, és nem titok, hogy egyből egymásra is találtunk. Nem volt tökéletes, de igazi, hagyományos alapokra építő modern krimit kaptam, ezért kiváltképpen örültem a folytatásnak. Mark Pryor hősét Sherlock Holmeshoz hasonlították, és bár tagadhatatlanul van némi párhuzam, de korántsem annyi, hogy befolyásolja az olvasást, csupán ad valami összecsengést, ami alapján ismerősnek azonosítjuk a karaktert – és hogy ezt a párhuzamot esetleg nem a főhősünkben találjuk meg, ugyan mit számít?! A lényeg, hogy élvezzük a történetet, márpedig ez a része hibátlan.

 

Egy amerikai turistát és pakisztáni származású barátnőjét meggyilkolják Jim Morrison sírjánál. Mivel az amerikai egy szenátor fia, aki a napokban állt volna munkába a követségen, a barátnő pedig lehetséges terrorista, a nagykövetség enged a szenátor nyomásának és megbízza Hugo Marstont, járjon az ügy végére. A biztonsági főnöknek erős a gyanúja, hogy ennek az esetnek semmi köze a terroristákhoz, hiszen minek is gyűjtenék mindenre elszánt harcosok híres táncosnők maradványait, de a józan ész találkozása a politikával ritkán szül jó vért – ugyanis közben eltűnik a Mouline Rouge régen elhunyt, ünnepelt táncosának fél csontváza is. A kérdés csak az, meg tudja-e győzni a főnökeit, hogy itt valaki másféle játékot űz. Nincs más lehetősége, csak a versenyfutás az idővel.

 

Az író határozottan fejlődött az első részhez képest. Tavaly kifogásoltam, hogy a többi karakter kidolgozása egy pindurit gyenge, hiszen kizárólag Hugóra koncentrál, most pedig hirtelen váltott szemszögből követhetjük az eseményeket, ami mindig kockázatokat rejt: elvégre gyakran nem különülnek el megfelelően a karakterek, ráadásul sok esetben nehezen követhető, zavaró vagy unalmas részek ezek, amiket sokan átlapoznak – szerencsére erről itt szó sincs. A gyilkos gondolatai épp annyira érdekesek voltak, mint Hugóé; legalábbis a maga kitekert, gyilkoshoz méltó módján.  

 

A stílusjegyek is változtak kissé: a fogalmazás nyíltabb, tisztább lett, de legalább annyira tárgyilagos, mint az első kötetben. A tengernyi merengés is csökkent, hősünk múltja nem kap akkora teret, sőt, leginkább semennyit – már az új életére koncentrál, benne egy régi baráttal. És ha már itt tartunk, a régi barát, aki az eredeti hasonlat szerint Dr. Watson lenne, sokkal inkább Holmesnak látszik: önpusztító életmódja most az a rugó, ami Marston agyában pattog. Bármennyire is furcsa, nagyon jó döntés volt ez a mozzanat, a volt CIA ügynök ugyanis nem egy kedves, simulékony karakter, és korántsem másodhegedűs hősünk mellett; megvan a magához való esze, nincs sem erő, sem lehetőségek híján.

 

A történet szépen felépített, kellően borzongató és pergő. A hagyományos elemeken kívül megtalálható benne a modern világ minden vívmánya, úgyhogy nincs hiány fegyveres üldözésben, közelharcban és fordulatokban sem, ám ezúttal a kiszámítható jelzőt nem használnám rá, mert bár a gyilkos gondolatait az első pillanattól halljuk, és senkiben nem merül fel a kudarc lehetősége sem, a kesze-kusza szálak miatt mégis lesz részünk meglepetésben. Sőt, találkozunk olyan helyzetekkel is, hogy az ember akaratlanul is azt gondolja: „á, ezt úgysem lépi meg a drága író”. De meglépi. Én meg csak pislogok, mint ama partra vetett hal.

 

A kriptatolvaj az előző rész ismerete nélkül is érthető, hiszen különálló történet, de mégiscsak az alapozza meg Marston karakterét, és megkockáztatom, hogy pár tulajdonságát esetleg nem érzi az olvasó elég kidolgozottnak. Mindenesetre a második rész magasabb elvárásokkal indult, amit könnyedén elért, hiszen a fejlődő stílus, az új írói fordulatok, tiszta, egyszerű fogalmazás pont ott erősítette a történetet, ahol kellett, s bár több karakter felépítése még mindig kissé elnagyolt, már korántsem olyan felszínes, mint az első részben volt. Összességében azt mondanám: szórakoztató, kikapcsoló krimi volt, klasszikus és modern megoldásokkal felváltva - én pedig rendkívüli módon élveztem.