Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Pierce Brown: Vörös lázadás

Manapság mindenki young adult disztópiát akar írni. Valamilyen zavarba ejtő indoknál fogva népszerűvé vált a műfaj, s hiába vonult már el fölöttünk a divathullám, újra és újra feltünedeznek olyan alkotások, amik Az éhezők viadala-stílusú történetek farvizén szeretnének beevezni a mainstream irodalom berkeibe. Nincs ezzel semmi gond, így működik a populáris fantasztikum, ráadásul mindig öröm, hogy ha a tömegtermelés közepén egy olyan szerzőre bukkan az olvasó, aki képes valami érdekeset, netalán izgalmasat mutatni a minket elárasztó könyvek között (az újdonságot vagy az eredetit már várni sem érdemes, mert akkor aztán különösen nagyot fogunk koppanni). Pierce Brown márpedig egyike ezen íróknak, és bár nem lehet azt mondani, hogy alapjaiban újítaná meg a zsánert, első regénye, a Vörös lázadás mégis szórakoztató olvasmány, amivel bátran próbálkozhatnak még azok is, akik korábban annyira nem jöttek lázba a disztópiák áradatától.

 

A tizenhat éves Darrow a Mars mélyén lévő bányászkolóniák egyikén él, s bár élete közel sem egyszerű (elvégre bármikor meghalhat a nehéz és kemény bányászat közben), azért megtalálja a pozitívumokat veszélyes mindennapjaiban: felesége, Eo gyakran átsegíti a rosszabb pillanatokon, ráadásul Darrow örömmel versenyez a többi bányásszal a még nagyobb termelésért. Az ő izzadtságuknak köszönhetően ugyanis később majd az egész emberi fajnak boldogabb élete lehet: a túlnépesedett Földről mindenki szeretne menekülni, és az általuk kitermelt helium-3 segítségével terraformálni lehet a különböző bolygók, akár a Mars felszínét is. Ez az áhított idő azonban még messze van – legalábbis így tudja a Vörös kasztba tartozó Darrow. Az igazság azonban ennél sokkal szörnyűbb: a társadalom legfelsőbb rétege, az Arany kaszt rabigába taszította a nálánál alacsonyabb rendűnek tartott embereket, s uralkodik rajtuk, akár még a valóság eltitkolásával is. A Mars ugyanis már régóta alkalmas életre, hatalmas metropoliszok és fényűző villák állnak a különböző városokban, száz és százmillió ember él a felhőkarcolókban – miközben a Vörösök tovább szenvednek a felszín alatt. Amikor pedig Darrow megtudja az igazságot, természetesen nem nézheti tovább tétlenül…

 

Hiába a színekben gazdag világkép, Brown sem tudja igazán megújítani a kasztrendszert: ugyan Liláknak hívjuk a kreatívokat, Obszidiánoknak a katonákat és Rózsaszíneknek a (minden értelemben) kiszolgáló személyzetet, mégsem lesz különösebben izgalmas maga az alá-fölérendeltségi viszony – olyan érzése támad az olvasónak, hogy mindezzel már túl sok helyen találkozott, ráadásul az elnevezésen túl Brown sem tett hozzá semmi újat. Aztán persze néha megcsillan, hogy mégis rejtőzik a mélyben valami, ám egyelőre ez nagyon kevés ahhoz, hogy különösebben lekössön: ilyen lehetne mondjuk az egyes színek nevelése, a végsőkig harcra vagy kiszolgálásra nevelt emberek lelkiállapota, vagy a tényleges különbségek az egyes kasztok között (egyedül a minden téren tökéletes Aranyakról kapunk bővebb leírásokat), de ezekkel alig foglalkozik a szerző. Sokkal inkább előtérbe helyezi a patetikus szólamokat, újra és újra sulykolja, hogy bizony az Arany kaszt tagjai borzalmasak, akik csak és kizárólag más kasztok leigázásáért élnek – hogy aztán kiderülhessen: mégsem velejéig romlott minden Arany.

 

A meglehetősen egyszerű gondolatvilágú regény azonban akkor kezd igazán szórakoztatóvá válni, amikor kicsit hanyagolja a disztópiát – olyan száz oldal után ugyanis Darrow közelebbi kapcsolatba kerül a legnagyobb hatalmú emberekkel, s ettől kezdve a kasztrendszer legfeljebb említés szintjén (vagy a főszereplő motivációt tekintve) kerül elő, komolyabb szerepe nincs (aminek hatására hamar levonhatjuk a következtetést, hogy a lényegi cselekmény egy teljesen más kerettörténettel is ugyanúgy működhetne). Kicsit olyan a történet, mintha Az éhezők viadala élet-halál harcát kereszteztük volna a Végjáték iskola-rendszerével (utóhatásként némi A Legyek Ura): és be kell vallanom, engem maradéktalanul meg is győzött ez a koncepció. Persze – akárcsak az első fejezetekben – itt is akadnak kiszámítható fordulatok és nem különösebben eredeti megoldások, ám végre sikerül átélnünk a szereplők helyzetét, velük együtt izgulunk és szorítunk nekik, aminek köszönhetően legszívesebben egyhuzamban olvastam volna el ezt a háromszáz oldalt.

 

Nem kicsit annak köszönhető ez a váltás, hogy végre jobban kinyílnak a karakterek. Számos Arany-kasztbéli kerül elő, akik ugyan elsőre nem túl szimpatikusak (mégiscsak hatalommániás, kegyetlen, brutálisan erős – és lélegzetelállítóan szép – fiatalokról van szó), de ahogy jobban megismerjük hátterüket és motivációikat, már nem csak felszínes figurák lesznek. Ettől persze még nem módosul a személyiségük, így kicsit furcsa is, hogy ennyire szörnyű embereknek szurkolunk, de hamar kiderül, hogy még köztük is van eltérés – ami akkor válik különösen zavarba ejtővé, amikor újra a Vörösökkel hasonlítjuk össze őket, s bizony nem tudjuk, most akkor kinek is kellene szurkolni. Mindemellett szerencsére Pierce Brown nem fukarkodik a véres (olykor kifejezetten durva) és feszültségben gazdag küzdelmek leírásával sem, ráadásul hiába fiatalok a szereplők, nincsenek szerelmi sokszögek (vagy más zavaró elem), gyakorlatilag az iskola-rendszeren túl semmi nem követelte meg a szereplők fiatal korát – úgyhogy akit a cselekmény „young adult” vonulata tántorítana el az olvasástól, az semmiképpen se rémüljön meg.

 

Mindent összevetve tehát igen szórakoztatóan sikerült Pierce Brown első regénye, amely bár nem fog világokat megváltani, viszont nagyszerű kikapcsolódást nyújthat (ráadásul az ókori kultúrák szerelmeseinek érdekes lehet az Aranyak római istenekre épülő rendszere, illetve a névválasztás: a felsőbb kasztok gyermekeit híres ókori személyekről nevezik el, míg a Vörösök már csak „színtelen” neveket kapnak). Annak ellenére is élveztem, hogy kicsit olyan érzésem van, mintha csak a nagyobb népszerűségért, a divathullám meglovaglásáért lett volna disztópia az alapja – de persze ez majd a folytatásokban (merthogy természetesen trilógiáról van szó) megváltozhat. Nagyon remélem, hogy az angol nyelvterületen januárban megjelenő második rész, a Golden Son majd rám cáfol, és mondjuk az előre sejthető cselekmény (hogyan dönti meg egy Vörös az Aranyak uralmát?) helyett valami ötletessel és érdekessel áll elő; szívesen olvasnék például Arany-családok közti intrikákról. Én mindenesetre már kíváncsian várom, főleg ha az Agave Könyvek azt is gyorsan és legalább ilyen szép borítóval hozza majd el hazánkba.


Szabó Dominik - 2014. október 15.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!