Csobánka Zsuzsa: A hiányzó test

2010-ben volt szerencsém részt venni a Móricz Zsigmond-ösztöndíjasok felolvasó estjén, és bár sok minden miatt emlékezetes maradt a program, de a legjobban Csobánka Zsuzsára csodálkoztam rá. Felolvasott egy rövid részletet a készülő regényéből, ami már akkor elvarázsolt, és határozottan felkerült az „ezt egyszer el kell olvasnom”-listámra. Aztán eltelt négy év, és már a hallott szösszenet folytatása is megjelent a Pesti Kalligram Kiadó jóvoltából, aminek már a címe is csobánkazsuzsás: A hiányzó test. A szerző világára amúgy is jellemző az erotika, a túlfűtött érzelmek, a provokatív címadás (lásd Belém az ujját című kötetét). Szóval megint úgy éreztem, ideje kicsit megmártóznom ebben a különös, legtöbbször felkavaró atmoszférában.

Csobánka Zsuzsa jól ír, ennek ellenére mégsem könnyű olvasni. Tipikus női szerzőnek mondanám, ha van még létjogosultsága ennek a meghatározásnak: néhol terjengős, elkalandozó, érzelmes, túl éteri. De közben meg valahol vad és pirongatóan szókimondó. Egyszer csak nyersen az olvasó arcába vágja az igazságot, mindenféle modorosság nélkül. De még csak nem is az benne a legijesztőbb, amiket elmesél – hanem amiket elhallgat. Mert bár a regény lapjain minden apró részletét megismerhetjük Joanna Maya és Goran Gasparovic szerelmének, de a sorok között jóval több kimondatlan érzelem és esemény lapul, mint amit megláthatunk. És ebben nagymester a szerző: olyan otthonos, meghitt világot tud teremteni néhány szóval, amit csak kevesen, miközben végig az érződik, hogy ez csak a csillogó felszín, ami alatt bőven van rozsda is.

A hiányzó test családregénynek mondható, hiszen a Majdnem Auschwitzban megismert szereplők unokáinak életét meséli el. Talán az is, de még inkább nevezném lelki utazásnak, élveboncolásnak, önmarcangolásnak, a női lélek lemeztelenítésének. Amihez persze kell egy kerettörténet, lehetőleg egy szerelmi, de azért az is érződik, hogy Joanna Maya karaktere önmagában is egész (és persze nagyon nő), minden töprengésével, kifogáskeresésével, megbocsátásával és magyarázatgyártásával együtt. Egy mester-tanítvány szerelem áll a regény középpontjában, egy befejezésre váró ikon és egy kapcsolat, ami nem önfeledt boldogság, inkább tanulás, útkeresés. A hiány a szövegszervező erő, ami köré épülnek az események, legyen szó Hannah pörgettyűjéről, az otthonról vagy Goranról. De ahhoz, hogy a hiányérzet megszűnjön, nincs szükség másra, csak önmagunkra – ez a történet konklúziója. „Hogy én vagyok a templom és az ikon is, és amíg másban keresem, addig csak a zaj marad, a dongó legyek egy kiterített húskupacon” (155. oldal).

Nehezíti az olvasást, hogy szétesik a narráció, újabb és újabb szereplők szólalnak meg, régi ismerősként felbukkan Hannah és Izaak Zinger, miközben a helyszínek (Krakkó, Prága, Szabadka és Ungvár) is folyamatosan változnak. A női tónus újabb példája ez a szétáradó szerkesztés, és bevallom, nekem néhol nehéz is volt az éles kanyarokat bevenni, az idősíkok ugrálását figyelni. Elveszett próza, térben, időben, lélekben. A sehová sem tartozás otthontalansága, a hiábavaló kapaszkodás – talán röviden így lehetne összefoglalni a kötet hangulatát. Miközben a szöveg nagy részében az érintéseké a főszerep, valahogy mégsem érzem benne a megnyugvást, a hazatalálás lehetőségét.

Csobánka Zsuzsa regényeit lehet egyszer olvasni, de nem érdemes, mert minden olvasással újabb és újabb jelentéssíkok, elejtett félmondatok kerülhetnek a felszínre, amelyek eddig elvesztek a szövegben. Aki szeret bolyongani, a lélek rejtelmeit kutatni, az biztosan élvezni fogja A hiányzó testet. Nem könnyű megbirkózni vele, mégis megéri nekifutni. De vigyázat, ez nem egy könnyed Margitsziget-kör, sokkal inkább egy izzasztó félmaraton.