Főkép

Az előző Elmore Leonard regény (Váltságdíj fejében) kapcsán azt írtam, hogy a szereplők szinte légüres térben mozognak, hiszen sehol egy beszélgetés a szomszéddal vagy a bolti eladóval, gyakorlatilag semmiféle szociális tevékenység nem történik a könyvben. Ezúttal egészen más a helyzet, és nem csak azért, mert a korábbitól eltérő környezetben játszódik a cselekmény, sőt, még Raylan Givens hiánya sem eredményez ekkora változást. Sokkal inkább a jól megválasztott háttér, ami a Született feleségekből ismerős kertváros, ahol főállású feleségek múlatják az időt, ügyesen elkerülve az élet értelmét firtató kérdést. Itt él a sztori egyik főszereplője (Mickey), aki mostanában gyakran felteszi magának a kérdést: mit is keres itt, illetve miért jár a helyi szórakozást és társas érintkezést biztosító helyekre? Mielőtt eljutna a válaszig, feltűnik a színen pár büntetett előéletű figura, és minden a feje tetejére áll – én pedig remekül szórakozom.

 

Az egyik legfontosabb erénye a regénynek nyilvánvalóan az a féltucatnyi fontosabb szereplő, akik olyannyira egyéniek, amennyire csak Leonard képzeletéből futja, márpedig ő ott van a legjobb kortárs krimiírók között. Szemünk előtt formálódnak a figurák, akik hol engednek a csábításnak, hol ragaszkodnak az elveikhez, de egy közös vonás biztosan van bennük: a boldogulásra való törekvés. Persze ezt mindenki másként képzeli, így aztán tényleg változatos reakciókat látunk tőlük. Bár nem érdemlik meg, nekem legjobban a két rosszéletű cimbora, Ordell és Louis tetszett, köszönhetően mozis előéletüknek, hiszen ők már szerepeltek a Jackie Brown című filmben. Ezek után csoda, ha végig Samuel L. Jackson és Robert De Niro jött-ment lelki szemeim előtt? Sőt, helyenként még a párbeszédeket is a magyar szinkron hanglejtésével hallottam.

 

A másik élvezeti tényező a kellőképpen fordulatos cselekmény, ami elsőre semmi különlegeset nem sejtet, de azért rendre meglepetésekkel, váratlan húzásokkal, őrültségekkel lepett meg, egyszóval amolyan igazi amerikai sztori, ami egyszerűen a filmvászonra való (időközben már el is készült a film belőle). Plusz pontot jelent, hogy nincs benne időben ugrálás, gyermekkori visszaemlékezés, alternatív befejezés – itt minden halad a maga útján, mi pedig követjük az eseményeket, legfeljebb időnként egy másik szereplő nyomába eredünk, a teljesebb kép, esetleg a polkorrekt hozzáállás szellemében. Kicsit úgy éreztem, olyan mintha jazzkoncerten lennénk, ahol közösen játszanak a zenészek, de időről-időre előlép valaki, szólózik egy jót, aztán visszaáll a sorba, és minden megy tovább – így kígyózik előre a történet, mindenki kap legalább pár oldalnyi reflektorfényt, amikor tehet jót vagy rosszat, de lényegében nem változtatja meg a hangulatot.

 

A legszebb az egészben, hogy az szereplők kiszámítható vagy váratlan húzásai cseppet sem megalapozatlanok, mi több, inkább ijesztőnek érzem, hogy tökéletesen megértettem a tetteiket, annak ellenére, hogy egyébként azonosulni nem tudtam velük. A Született bűnözők hamisítatlan amerikai krimi, esetleg bűnregény, de még inkább egy tipikusan egyedi Elmore Leonard könyv, amiben gyakorlatilag egyetlen percig sem kell a nyomozással foglalkoznunk, és ahol jellemző módon a rendőrség csupán epizodistaként bukkan fel pár oldal erejéig – mondjuk a történetből nem is hiányoznak, a szórakozás és kikapcsolódás nélkülük is garantált. Aki pedig súlyosabb mondanivalóra vágyik, az elmélkedjen azon, hogy Leonard szerint bárkiből lehet törvényszegő állampolgár, méghozzá önként, szabad akaratából.