Főkép

Bevallom, nem lelkesedem különösebben a patkányokért, miként az egerek és mondjuk a békák sem tartoznak a kedvenc állataim közé, ezért aztán némi fenntartással vettem kézbe a legújabb Korongvilág regényt, mert ugyan imádom Pratchett műveit, azért ezt túlzásnak gondoltam – egészen a második oldalig, mivel addigra kiderült számomra, hogy kedvenc fantasy világom ismét egy műremekkel gazdagodott. A központi témát természetesen a patkányok jelentik, de ha mindezt kiegészítem azzal az aprósággal, miszerint a női főszereplő (gyorsan hozzáteszem, nem ő az egyetlen főszereplő, abból legalább három akad a történetben) büszkén hangoztatja rokonságát a Grimm-nővérekkel, akkor szerintem már mindenki sejti, Pratchett újfent a mesékkel bánik el kegyetlenül – és valóban…

 

Úgy vélem Európában közismert a hamelni patkányfogó története, a „szakemberé”, aki furulyaszóval megigézte a rágcsálókat, és a közeli folyóba vezette azokat. Amikor vita támadt a szolgáltatás ellenértékének kifizetése körül, muzsikájával a városi gyerekeket csalta magával – akik sosem kerültek elő többé. Szerencsénkre ilyen emberre ártalmas jelenetek nem fordulnak elő a történetben, ellenben elég sok patkány meghal, mire eljutunk az utolsó oldalra.

 

„Ő olyasfajta ember, mint amilyenek a színészek. Tudod? Folyamatosan szerepet játszik. Egyáltalán nem a való világban él. Mintha minden csak egy nagy mese lenne. Egy kicsit Veszélyes Babkonzerv is ilyen. Ők szerintem rendkívül veszélyesek.

- Veszélyes Babkonzerv nagyon rendes és kedves patkány!

- Ő igen, csak tudod az a baj, hogy azt hiszi, mindenki olyan, mint ő. Az ilyenek bajt hoznak az ember fejére, kölyök. A mi kis barátnőnk pedig abban a hitben él, hogy az élet úgy működik, minta tündérmesék.

- Hát, ez elég ártalmatlan dolog, nem? – kérdezte Keith.

- Igen, de amikor a tündérmesékben hal meg valaki… az csak egy szó.”

 

A fenti párbeszédben Keith alakítja a naiv patkányfogót, és akivel beszélget, az nem más, mint a címben említett Maurícius, egy roppant okos beszélő macska. Igen, embernyelven beszél, és mióta megváltozott, egyéb fura szokásai is vannak – például mielőtt megenné az ebédjét, rákérdez a beszédkészségre. Merthogy ebben a felvilágosult, az iparosodással kacérkodó Korongvilágban a patkányfogó egy macskával járja a világot, aki nem csupán dorombolni tud, hanem komoly tervei vannak a saját nyugdíjával kapcsolatban, s ennek érdekében bizony szerfölött kreatív ötletekkel áll elő – gyakorlatilag ő a csapat esze és megmondóembere; az ő javaslatára álltak össze a beszélő patkányhordával.

 

Olvasás közben remekül szórakoztam, ismét működött a Pratchett-féle mágia, miszerint a jelenkori fogyasztói társadalom, és úgy általában a nyugati kultúra kifigurázását dugja az orrunk alá, mindenféle fantasy köntösbe burkolva. Ez a patkányos történet egyszerre humoros, akciódús, fejlődésregény, tartalmaz pár kósza utalást a korábbi történetekre (de nem várja el az előző kötetek ismeretét), s nem utolsó sorban elhint pár direkt utalást a nyugati kultúrkörre. Az egyik patkány példának okáért amolyan Fred Asterre hajazó figura, táncos lábakkal, színházi hajlamokkal és tapasztalatokkal. Namármost, ahogyan ő előadja a szteppelő patkány című számát, arról Mel Brooks sci-fi paródiája, az Űrgolyhók jutott az eszembe, és ott van az a jelenet, amikor a kis alien kirobban a gazdatestből, majd egy rövid táncos-énekes betét után eltűnik a konyha irányában.

 

Miután befejeztem a történetet, megnéztem a hátsó borítót, és meglepődve fedeztem fel a Carnegie-medálra utaló mondatot. Nekem miért nem szólt senki, hogy ez gyerekeknek íródott, nem pedig felnőtteknek? Botor fejjel ugyanolyan pompásan szórakoztam, mint az előző részeken.

 

A szerző életrajza