Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Andy Weir: A marsi

Te mit tennél, ha egyedül maradnál a Mars felszínén? Ha társaid mind elrepülnének, s az egyetlen reményedet a túlélésre egy négy év múlva érkező űrhajó jelentené? Senki nem tudja, hogy élsz, senki nem keres, már a temetésed is rég megvolt – te mégis ott vagy, egyedül, a homok és sziklák között egy olyan menedékben, amit jóval rövidebb időtartamra terveztek, mint amennyit te el akarsz tölteni benne. Nincs elég élelmed vagy vized, a berendezések többsége valószínűleg előbb-utóbb tönkremegy, még kommunikálni sem tudsz a Földdel. Ilyen reménytelen helyzetben te mit tennél? Üvöltve átkoznád az eget, hátha lecsap rád, és véget ér a szenvedésed? Kiabálnál, káromkodnál? Feladnád a reményt? Inkább a könnyebb utat választanád? Vagy inkább harcolnál? Harcolnál a túlélésért – még akkor is, ha minden valószínűség ellened dolgozik? Még akkor is, ha az ég újabb és újabb megoldandó feladatok elé állít, s mindegyik esetében egy hajszálon függ az életed? Meddig bírnád?

 

Marknak peches napja van. Vagy inkább élete. Miután társaival az Ares 3 küldetés keretében a Mars felfedezésére indultak, a bolygó felszínén töltött hatodik solon olyan vihar csap le az expedícióra, mely teljes evakuálást von maga után. Mark azonban a menekülés közben baleset áldozata lesz, mindenki azt hiszi, hogy meghalt, ezért aztán elrepülnek – ám úgy hozza a sors, hogy Mark mégis életben marad. Semmi reménye arra, hogy bárkivel is felvegye a kapcsolatot, nincsenek megfelelő készletei a hosszú távú túlélésre, de még ha lenne is, a legközelebbi expedíció négy év múlva érkezik a Marsra, ráadásul áthatolhatatlannak tűnő távolságra. Azonban az asztronautát nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja, ezért mérnöki és botanikusi képességeit egyaránt kihasználva próbálja túlélni a mindennapokat. Ám ez közel sem bizonyul olyan egyszerű feladatnak, hiszen Marknak a saját kárán kell megtanulnia: ami elromolhat, az el is romlik. De vajon meddig tart ki a szerencséje?

 

Mármint ha szerencsének lehet egyáltalán nevezni azt, ami Markot útja során kísér(t)i – testközelből kell ugyanis megtapasztania, hogy a Mars újra és újra ki akarja nyírni, ezért napjainak többsége azzal telik, hogy valahogy folytassa szélmalomharcát a bolygóval szemben, hogy aztán másnap újra egy reménytelen szituációban találja magát. Minden lehetséges balesetet elszenved, minden műszaki hiba megtalálja, és egyáltalán: útja során elképesztő pech-szériája van. Mégis túljut a halálosnak tűnő helyzeteken, leleményességének és kiváló problémamegoldó-képességének köszönhetően mindent megold, mindenre van ötlete, legyen az akármilyen elképesztő és vakmerő is: hiába, gyakran nincs más esélye, ígyis-úgyis a halál vár rá. Ami azonban legalább ilyen fontos: még a legvadabb események közepette is hamar le tud higgadni, nem veszti el sem a jókedvét, sem a humorát, legfeljebb gyakrabban káromkodik, ami igazán elfogadható, ha egyszer egyedül ragadt egy elképesztően veszélyes planétán.

 

Ezeken a helyeken bicsaklik meg egyébként a leginkább a regény dramaturgiája: egy idő után már hihetetlennek tűnik, ahogy Markot egymás után érik a szörnyűbbnél szörnyűbb vészhelyzetek, ám ő ugyanolyan kitartással és lelkesedéssel, sőt, szenvedéllyel veti bele magát a megoldandó problémákba, és természetesen amolyan marsi szuper-MacGyverként minden helyzetből ki tudja vágni magát, jóllehet néha meglehetősen abszurd vagy őrült módon. Ráadásul míg a legtöbb ember elmerülne az önsajnálatban, és a menedék sarkában zokogva várna az elkerülhetetlen halálra, addig Mark keményen elé megy a veszedelmeknek. Nem inog meg a személyisége, nem keríti hatalmába a mindent felőrlő rettegés, nem őrjíti meg a magány és az a tény, hogy szinte minden ellene dolgozik – lazasága és humora viszont mindvégig megmarad, amit, azt hiszem, egyébként nem sok emberről tudnánk elmondani az állandó halálos félelem közepette.

 

Ezen túllépve viszont megcsillan Andy Weir igazi tehetsége: olyan jó érzékkel nyúl ugyanis a témához, amire a legkevésbé sem számítottam. Hirtelen nem is tudom, hogy mivel kezdjem a dicséretét: a viszonylag közérthető vagy legalábbis nem különösebben megterhelő (s ezzel együtt sem elkent) technikai részletekkel, a kifejezetten valósághűnek, realistának tűnő leírásokkal vagy azzal, hogy Weir tökéletesen látja saját regényének (és az egész műfajának) hibát, s nem átall poénkodni, ironizálni vele – úgyhogy kezdem inkább azzal, hogy mennyire ügyesen váltogatja a különböző szálakat. Ugyanis a történet egy pontján megismerhetjük a földi helyzetet és a NASA tudósait is, ami nagyon jól jön az akkorra már minden problémát rendkívüli rátermettséggel megoldó Mark történetébe: frissíti a cselekmény több aspektusát (a NASA belső folyamatai például nagyon érdekesnek bizonyultak), és mind az érzelmek, mind a tematika tekintetében a legjobb utat találja meg Weir – míg az első oldalak során a marsi robinzonád újdonságértéke hatott rám, addig a későbbiekben már komoly erőkkel dolgozik a szerző azon, hogy egy pillanatra se akarjam elengedni a könyvet, és inkább olvassak végig még egy fejezetet.

 

Az izgalom és a feszültség váratlan módon még az elsőre kicsit komolytalannak tűnő stílushoz is jól alkalmazkodik, hiába ugyanis a sok humoros megjegyzés, még így is körmöt rágva izguljuk végig Mark kalandjait, s rohanunk tovább az oldalakon, annyira kíváncsiak vagyunk a következő eseményekre. A marsi ráadásul az érzelmek terén is igen szép pillanatokat tartogat (a végére kicsit túlárad a pátosz, de mondjuk mire én odáig jutottam a történetben, ez már a legkevésbé sem tudott érdekelni), s ha nem is viszi túlzásba a főhős ábrázolását (pedig erre a naplóbejegyzéses forma igen alkalmas lett volna), akaratlanul is elkezdünk hozzá és a többi, fel-feltűnő, váratlanul szimpatikus mellékszereplőhöz kötődni – néhány fejezet erejéig például megismerjük az Ares 3 legénységét is, akiket olyan jól eltalált Weir, hogy csupán róluk is szívesen olvastam volna egy regényt.

 

Mindezek ellenére, ha meg kellene mondanom, hogy konkrétan miért szerettem annyira olvasni Andy Weir első regényét, gondban lennék: önmagában egyik részlet sem nyűgözött le különösen, mert bár örültem az okosan tálalt technikának, az életszagú hangvételnek, a marsbéli Robinson Crusoe monodrámájának, a szórakoztató stílusnak, a NASA és a Föld reakciói leírásának, az önironikus megjegyzéseknek, a feszültségben gazdag jelenetek tömegének, mégis, ezek együttes egyvelege adta azt az utánozhatatlan, egyben hihetetlenül élvezetes keveréket, amit A marsinak hívunk. Olyan regény, amit mindenkinek el kellene olvasnia, akit valaha is érdekelt a Mars, az űr vagy egyáltalán, a tudomány és a technika. Olyan regény, amit még az is lélegzetvisszafojtva fog olvasni, akit halálosan untat a fizika vagy a kémia. Olyan regény, amit tulajdonképpen mindenkinek lehet ajánlani: nem hiszem, hogy bárki is ki tudná vonni magát A marsi hatása alól. Olvassa hát el mindenki!


Szabó Dominik - 2014. szeptember 24.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
A szerző (Andy Weir) további művei:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!