Edgar Wallace: A zöld íjász

Edgar Wallace-t nevezhetnénk akár írói területe Petőfijének is: hatalmas életművét pár évtized alatt hozta össze; munkásságának csúcsán csak úgy ömlöttek ki a kezei közül a haditudósítások, cikkek, regények, színdarabok, és akkor még a King Kong vagy A sátán kutyájának forgatókönyvéről nem is beszéltünk. Wallace a krimi területén alkotta a legtöbbet, és ha azt az intervallumot nézzük, amiben aktív volt, messze a legtermékenyebb detektívregény-író: több mint 70 krimit írt röpke 24 év alatt. És ahogy a legtöbb írónál lenni szokott, a futószalagon termelt írások között vannak jobbak és rosszabbak is, ám az kétségtelen, hogy Wallace olyan mára már rettenetes klisékké vált elemeket hozott a detektívirodalomba, amelyek történeti jelentőségéről kár is lenne vitatkozni – például a titkos átjárókat és titkos szobákat is ő fogadtatta el az íróközösséggel…

A zöld íjász is egy tipikus Wallace-darab: rengeteg szereplő, akik néha váltanak a jó és a rossz oldal között, egy nagyhatalmú főgonosz, lányrablás, titkos kamra, elveszett családtag, álruha… és még jó sok fűszer a krimi vegykonyhájából. Szerepet kap még egy szenzációhajhász újságíró, egy megtérni készülő piti bűnöző házaspár, egy szerelmes rendőrnyomozó, egy belga jótétlélek, na és persze a katonaság. A történet hosszú időt ölel fel, néha kínzóan lassan mozdul előre, néha meg túl gyorsan kerül elő túl sok minden, és nem tudjuk, hova kapjuk a fejünket; sőt, néha azt se tudjuk, hogy a címszereplő egyáltalán létezik-e…

De vannak kifejezetten jó dolgok is: hogy a nevezetes zöld íjász melyik oldalon áll egészen a végéig nyitott kérdés marad, a főbb karakterek háttértörténetet kapnak, motivációikkal komolyan foglalkozik a szerző. A történetről direkt nem árulok el sokat: az olvasó inkább maga derüljön a kínosan kiszámítható csavarokon, vagy éppen lepődjön meg rajtuk, hiszen azért tud újat is mutatni a tapasztalt író. Elég annyi, hogy a húszas évek Angliájának vidékét egy kísértethistória rázza meg, amiről persze tudósítania kell a fővárosi lapnak is, és mindennek a középpontjában egy amerikai milliomos kastélya áll.

Érdekes egyébként, hogy a korabeli újságíró-rendőrség viszonyát nem éppen így képzeltem volna el: mintha az újságíró a rendőrség tagjaként működne, és nincs az a távolság köztük, mint manapság (bár persze a technikai háttér is teljesen más volt akkor, mint most). Egy öregmotoros krimiolvasónak viszonylag kevés újdonságot tartogat a könyv, de aki most ismerkedik a műfaj szépségeivel, remekül kitanulhatja az alapfogásokat ezen az „állatorvosi lovon”. Nekem mondjuk nehezen ment az olvasás, és nemcsak azért, mert már gyakorlott krimiolvasó vagyok, hanem mert maga a szerkesztés se segítette a befogadást: rengeteg pár oldalas fejezet volt, amik hirtelen értek véget, a befejezésük pedig nem mindig bővelkedek elég feszültségben ahhoz, hogy repesve olvassam tovább. Mondjuk arra viszont jó volt, hogy könnyen le tudtam tenni, amikor le kellett szállnom a buszról/vonatról/villamosról.

Üde olvasmány tehát A zöld íjász annak, aki a műfajt még csak most próbálgatja, szenvedős lehet annak, aki jól ismeri – de az is lehet, hogy az én készülékemben volt a hiba. Ám kétségtelen, hogy ha valaki el szeretné kezdeni a krimiolvasást, annak ez a kis kötet remek segítséget ad egy örömteli és hullákkal szegélyezett út megtételére.