Főkép

„A halnak úszni kell, a madárnak repülni, az embernek futni” – Emil Zatopek

 

Alig pár hónap, mégis nehezebb sportnak tűnt, mint egy maratoni futás, mire megszületettek az első konkrét mondatok Christopher McDougall Futni születtünk című könyvének ajánlójához. Épp egy komolyabb térdsérülés után kaptam a kezembe McDougall írását, s mivel nagyon sokakat hallottam szuperlatívuszokban beszélni felemelő, lelkesítő hatásáról, azonnal nekiugrottam, és viszonylag gyorsan át is rágtam magam az első kétszáz oldalon, de morcos börtönömben nem volt rá affinitásom, hogy átérezzem a csodát, amit emlegettek. De hát ki az, aki zablával a szájában, tiltások és lemondásra késztető ellentmondások között, s legfőképpen ülve, felpolcolt lábbal, felhőtlenül tudja érezni a futás nyújtotta szabadság gyönyörködtető mivoltát? Valami mégis motoszkált bennem: a tettvágy, ami minden sor olvasásánál egyre csak tovább korbácsolódott. Hát letettem a könyvet egy kis időre, nagyjából a kétszázadik oldal körül, és azon kaptam magam, hogy világító kék-aranysávos futócipőmben és az időjárásnak megfelelő futóruhámban állok egy közeli híd közepén, nyomogatom a pulzusmérő órám piros gombját, és megértem, miért tört bele a bicskám életemben először párszáz oldalnyi szóözön feldolgozásába. Az ember ugyanis nem azért született, hogy erről olvasson, hanem hogy fusson.

 

Christopher McDougall a Men’s Health amerikai sport-sikermagazin szerkesztője és számos magazin sportrovatának vendégszerkesztője, aki maga is számos sportsérülés következményeképp jutott el odáig, hogy közel százkilós súlyával és 190 cm feletti magasságával elgondolkodjon azon, hogy jobb, ha elfelejti a számára egyetlen kihívást (egyben megnyugvást) jelentő sportot: a futást. Természetesen nyomban kutatómunkába fogott, hogy megoldást találjon a problémáira – egészen Mexikóig jutott, a Cooper-szurdok sziklás-kies útvesztőjéhez, ahol a Tarahumara indián törzs nyomába eredt. Csodájára járt természetfelettinek tűnő, mégis a legtermészetesebb képességüknek, ahogyan számos mérföldet képesek hihetetlen sebességgel lefutni mindenféle sérülés nélkül, életszakaszuk bármely pontján. Végül tapasztalatait egy könyvben összegezte, amelyben részletesen modellezi a tarahumara futást, mesél arról, hogyan sikerült sérülései fölé kerekednie, és egy összefoglalót is ad a kivételes tehetségű, karakteres nyugati futókról is, de egyáltalán nem szakirodalmi, inkább szórakoztató stílusban. Engem egyszerre megnevettetett és elgondolkodtatott a történet, ám bevallom, azon sem csodálkoznék, ha nem sok köze lenne a valósághoz. Mégis hiszek a könyv erejében, mint ahogy azt is hiszem, hogy nem véletlenül szerepelt több mint négy hónapon át a New York Times bestseller listáján.

 

De mi ez a mizéria a futás körül? Ősidők óta, de ha csak saját életünket tekintjük, születésünk óta természetes állapotként volt mindig is jelen. Mára már eszközzé vált a kezünkben: egy kreatív tevékenység, telis tele örömmel, jó érzéssel, felfedezéssel – és a legjobb út az önismeret kibővítéséhez. Rohanó világunkban folyton ingázunk két pont között, mintha a mai napig kergetne minket a tatár, csak egy dolgot felejtünk el, tudatosítani, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje, így a futásnak a futópályán, terepen van a helye. Ha a helyet sikerül helyére tenni, már fél siker. Felnőtt fejjel jó esetben ugyanis azért futunk, mert ez az egyik legelérhetőbb, a szó nemes értelmében „legigénytelenebb” sport számunkra, amely segít rengeteg jövevény- és öröklött betegség kialakulásának elodázásában, előidézi a boldogság-hormonok folyamatos tombolását, s persze a reális, magunk által felállított és teljesített kihívások eredményeként állandó pozitív szellemi felfrissülést okoz. Mindemellett új tájakat, élményeket, társakat, magyarán szólva, egy teljesen új világot hoz az életünkbe.

 

És hogy mit tesz hozzá ehhez az élményrengeteghez a könyv? Vicces, de tulajdonképpen nem buzdít senkit futásra és nem is akarja megváltoztatni a nem-futók véleményét, nekem azonban visszahozta az életembe a rutint és a harmóniát önmagammal és a világgal, illetve adott egy olyan magasabb szintű önismereti készséget és erőt, ami az élet egyéb területén is folyton hasznomra válik; de legfőképpen megtanított jobban figyelni a testem jelzéseire, hogy elkerülhessem a további sérüléseket. Már az első futás közben kezdtek körvonalazódni a gondolatok, amikor a körülöttem mozgó táj egyszer csak eltűnt, egyedül maradtam a lélegzetemmel, a cipőm egyenletesen suhogó hangjával és lassan megértettem, hogy óhatatlanul is alkalmazom az olvasottakat.

 

McDougall kinyitja az időt és a teret az ember szeme előtt, és rengeteg, eddig még csak fejben feltett kérdésre ad olykor provokatív választ, többek között arra is rámutat, hogy a futáshoz nem pénz, menő cuccok – különösen cipők – kellenek. Hiszen ott a mezítlábas futás, de akár egy egyszerű autógumiból is lehet futószandált fabrikálni, ahogy könyvünk főszereplői, a tarahumarák teszik: a legfontosabb tény, hogy a talp, a lábszár, a térd és a combízületek akkor működnek a legjobban, ha a legkisebb befolyást gyakoroljuk a talp természetes mivoltában is hihetetlen konstrukciójú boltozatára. És akkor a végső konklúzió, ami kiviláglik a versenyekről, ultratávokról, edzésmódszerekről szóló profi beszámolók közül: soha ne felejtsük, a futás csak akkor él örökké bennünk, ha úgy tekintünk rá, mint egy hatalmas, természettől kapott örömforrásra.

 

Konkrét, valós haszonra amatőr futóként természetesen nem számíthatunk a könyvből, mégis sokkal-sokkal többet ad: magát az egészséget és nem utolsó sorban az egészséges gondolkodáshoz szükséges nyitottságot és lendületet. Szóval mire a könyv utolsó oldalait olvastam, már én is újra boldogan futottam, és futok azóta is, miközben, ahogy Juhász Gyula félrecsúszott nyakkendőjében Anna, úgy él és uralkodik ajánlóimban és „egész elhibázott életemben” a futás szelleme…