Főkép

Kr. e. 352, Pella, Makedónia. Philipposz király uralkodása alatt virágzik a Birodalom: sorra nyerik a csatákat a görög városállamok ellen, lassan egész Hellászt meghódítják, a makedón sereggel szemben nem tud megállni még Athén, Thébai vagy Spárta sem. Azonban a győzelmek nem csupán Philipposz király kiolthatatlan lelkesedésének és győzelemvágyának köszönhetőek: Parmenión, a félvér spártai hadvezér áll szinte minden sikeres csata mögött. Az elképesztő tehetséggel megáldott férfi sztratégoszként győzelemre vezeti a makedón csapatokat, ám fokozatosan elbizonytalanodik céljainak helyességében. Philipposz ugyanis egyre inkább olyan uralkodónak tűnik, akinek vérszomja és kapzsisága nem ismer határokat, s ha Hellászban már nem maradt ellenfele, még a döbbenetes méretű Perzsa Birodalmat is megtámadhatja, ami viszont egész Makedónia sorsát megpecsételheti.

 

Azonban Parmenión nem csupán királya céljai miatt fél: Philipposz fiáról, Alexandroszról azt tartják, hogy megszállta egy démon. A sztratégosz ismeri az igazságot: a kisfiúban maga a Sötét Isten rejtőzik, a kegyetlen, vérszomjas Káoszszellem, aki vérbe akarja borítani a világot, és minden élőlényt el akar pusztítani. Márpedig Alexandrosz nem mindennapi személyének segítségével még sikerülhet is véghezvinnie gonosz céljait: elvégre a fiú már négyévesen olyan csodákat lát, és olyan hihetetlen dolgokat tesz, amire még sokáig emlékeznek az emberek, s ekkor még élete java része előtte áll – harcok, csaták, fényes győzelmek szegélyezik az útját, hiszen az utókor Nagy Sándorként fogja emlegetni. Azonban a Káoszszellem folyamatosan fenyegeti személyét, s ő egyre nehezebben tud ellenállni neki – vajon végül sikerül legyőznie a gonoszt, vagy az véglegesen a hatalmába keríti?

 

David Gemmell szokásához híven egy nagyívű, epikus regény keretein belül mutatja be ezt a háborút, ami csak látszólag zajlik perzsa pusztákon és hellén városok falai között: valójában Alexandrosz lelkében dúl, s félő, hogy közben mindenkit felemészt maga körül. A „Sötét Herceg” ugyan a jóra törekszik, szeretne erkölcsösen, becsületesen, tisztességesen élni, ám személyiségének árnyoldala folyton beárnyékolja tetteit, sosem tud szabadulni a sötét társától. Akárcsak minden ember, Alexandrosz sem tökéletes: még akkor is vétkezik, amikor pedig jót szeretne. Sokszor ő sem látja tetteinek következményeit, ráadásul ha a Káoszszellem által vezérelve cselekszik, akkor különösen hamar letérhet a követendő útról, s pillanatok alatt azt veszi észre, hogy már alig-alig talál vissza fényes ösvényre. Ám szerencsére megadatott neki a barátság és a szeretet is: olyan emberek veszik körül, akik támogatják nehéz sorsában, akik mellette állnak, még ha éppen el is borítja a sötétség.

 

Gemmell azonban szokásához híven nem áll meg a karakterek személyes drámájánál, hanem emellett egy nagyon erős történetet is megismerhetünk. A Makedónia oroszlánjához hasonlóan itt is csak lelkesedni tudok azért a precíz munkáért, amivel a szerző összeillesztette a különböző részleteket: gondosan kutatott, hogy egy olyan cselekmény kereteibe foglalja a valós, megtörtént és feljegyzett eseményeket, ami önmagában is tökéletesen működik. Ugyan a történelemórákról homályosan rémlő képeknél bővebb ismeretekkel nem rendelkeztem Nagy Sándor életéről, de itt-ott utána olvasgatva kiderült számomra, hogy Gemmell nem csupán nagy vonalakban követte a makedón hadvezér történetét, de még a kevésbé lényegesnek tűnő mellékszereplők (Héphaisztiontól kezdve Alexandrosz lováig, Bukephaloszig) is egykoron élt alakok voltak (nem is beszélve a fontosabb figurákig), akiknek az életét – ha nem is betű szerint – a lehetőségekhez képest pontosan adta vissza a lapokon.

 

Persze emellett a regényből nem hiányozhatnak a mitológiai alakok (kentaurok, minótauroszok és más lények) sem, sőt, nem elhanyagolható mágiával is találkozunk, noha Gemmellnél a hangsúly mindig az embereken van. Akik pedig nem restek követni elveiket, kinyilvánítani sziklaszilárd világnézetüket, alkalmanként pedig vitatkozni és elmélkedni a jóról és a rosszról, az életről és a halálról, emberekről, erkölcsről és tettekről – bevallom, továbbra is rajongok Gemmell karaktereiért. A Sötét Herceg bővelkedik erős, kemény mondatokban, de ez illik ehhez az egyébként rendkívül izgalmas cselekményhez, amikor mondjuk lélegzetvisszafojtva figyeljük a csaták leírását (a Spárta ellen irányuló támadás elképesztően ütős). Egyedül az utolsó kétszáz oldalt éreztem kicsit kilógónak: a kezdeti 450 oldal önállóan is teljes értékű regény lehetett volna, míg a befejezés bővebben kifejtve egy sorozat harmadik részeként talán jobban hatott volna. De ez is csak azt mutatja, hogy szívesen olvastam volna még tovább a Makedónia-sorozatot, annyira a szívemhez nőtt Parmenión és Alexandrosz kettőse: mást is arra tudok tehát biztatni, hogy fedezze fel ezt a remek történetet; egészen biztosan nem fog benne csalódni.