Főkép

Nekem az eredeti cím valamiért jobban tetszett. Isten gépezetei. Sejtelmes, félelmetes, kissé önellentmondásos. Hiszen egyszerre képes utalni Isten útjaira és hírvivőire, az angyalokra, emellett pedig a pusztítás gépezeteire. És valahol tényleg ezekkel a képzettársításokkal játszadozik magyarul most induló sorozatának nyitó kötetében Jack McDevitt. De már rögtön itt pontosítanom kell önmagamat, hiszen a szerző önálló történetnek szánta az angolul 1994-ben megjelent regényt, és csak hét évvel később jelent meg a „folytatás”, hogy azt ez idáig tovább öt könyv kövesse, melyeket az űrpilóta Priscilla Hutchins karaktere, valamint a csillagközi tudományos kutatásokat koordináló Akadémia köt össze.

 

Mint annyi más jelentős sci-fi íróra igaz, McDevittet szintén sajátos témaválasztás és megrögzöttségek jellemzik. Míg Asimovnál a robotok és a nyomozás, Dicknél az átjárható és/vagy felcserélhető valóságok meg a hősietlen, sorsukat alakítani képtelen hősök tűnnek egyfajta fixációnak, Gibsonnál pedig a virtuális terek és valóságos implantátumok világformáló hatása, addig McDevitt számára a régészet, a kapcsolatteremtés és a megválaszolatlanság hat a szokásosnál gyakrabban felbukkanó elemnek.

 

Ebben a világban él és mozog Hutch, a hipertérugrásoknak köszönhetően a fénynél sebesebb űrhajók csinos pilótája, aki akadémiai expedíciókat juttat el a rendeltetési helyükre. Többet és több időpontban is. A kutatók egy letűnt civilizáció nyomait igyekeznek követni; az Emlékműépítőkét, akik több lakott rendszerben otthagyták felfoghatatlan funkciójú alkotásaikat. A terepen végzett munkának és a földönkívüli nyelveket megfejtő exofilológusoknak köszönhetően egyre tisztábbá válik a kép, és a csillagközi „felfedezők” így jutnak el végül Isten gépezeteihez, a megfejthetetlen eredetű és célú Omega-felhőkhöz.

 

Mindehhez persze nem annyira egyenesen vezet az út, mint azt e rövid leírás sugallja. A Földön, többek között a túlnépesedés miatt, hatalmas a politikai nyomás, hogy más, lakható, az emberi élethez terraformálással alkalmassá tehető bolygókat gyarmatosítsanak. Hogy egy kiválasztott, nem ellenségeskedő elittel újrakezdhessenek. A sors fintora, hogy amit a messzi világokon találnak, nem sokban különbözik a földi történelemtől. Prosperáló civilizációnak ellenben nyoma sincs, habár már az Emlékműkészítők példájából kikövetkeztethető, hogy mások is eljutottak a csillagokig.

 

A regény meglehetősen lassú folyású. Hiányoznak belőle a feszültséggel teli űrcsaták, a hatalomért bármire képes ármánykodás, a borzongató rejtélyek. Inkább realistának nevezném a stílust, a harmincas-negyvenes évek modernista montázstechnikájával, naplórészletekkel, híradásokkal színesítve. A konfliktusok valószerűek, a munka sokszor monoton, és ez néha az elbeszélés tempójában is tükröződik. A döntések és tragédiák viszont elképesztően valósak. Nem a sejtetett tetőpontjuk előtt hirtelen félbehagyott fejezetek miatt olvassuk tovább a könyvet, hanem mert egész egyszerűen érdekesek a benne boncolgatott filozófiai, lét- és ismeretelméleti kérdések, és az ezek megválaszolásában valamelyest segítő gyakorlati tudományos tevékenység leírása. Ugyanakkor a regény valószínűleg nem a tudományos fantasztikummal még csak ismerkedők kezébe való, hacsak nem eleve ennyire bölcselkedő beállítottságúak.

 

A kemény sci-fit eleve kedvelőknek ellenben okvetlenül meg kell ismerkedniük vele. Amint azt a kötet borítóján olvashatjuk, Stephen King Asimov és Clarke örökösének tekinti McDevittet, és valóban tagadhatatlan, hogy a műben felvetett kérdések és azok kezelése sok szempontból tényleg az Alapítvány, az Űrodisszeia és a Ráma sorozatok részeivel egyenrangúvá teszik a regényt. Ami engem illet, alig várom a folytatást, mivel McDevitt itteni univerzuma még rengeteg felfedeznivalót ígér.